5 Cat Element: A Múlt Árnyai // Novellák

•☆Fűmancs / G2☆•

Esőcseppek kopogtak a panelház ablakán. A dátum április 1. Apám tán azt hihette, ez valami keserű tréfa, de nem. A helyzet minden apró részlete komoly volt. Halálosan komoly. Vérszag lengte körbe a szobát. A padlón, pokrócok közt feküdt egy sötétzöld szőrű nőstény. A hasa még duzzadt, alatta vörös tócsa. Sötétbarna szemei üresen meredtek a mennyezetre. Minden olyan gyorsan történt... Elméletileg még legalább két hete lett volna. De gyakorlatilag? Itt feküdt, ahogy az elgyengült végtagjaiban szerteágazó fájdalom már halványulni látszott.
Épp úgy, ahogy kedvese arca is előtte. A segítségnek már rég meg kellett volna érkeznie. Legalább is a barna hím ezt gondolta. A valóságban viszont még legalább tíz perc kellett volna míg ideérnek. Későn hívott segítséget. Pániktól vezérelve, azt hitte egyedül is meg tudja oldani a helyzetet. Itt az ára. A nőstény légzése megállt. Mancsai hűlni kezdtek.
- Leaf! Kedvesem, kérlek, maradj ébren! Kérlek... Nem hagyhatsz itt... - Könyörgött megtörve Autumn. Mancsát gyengéden párja arcához helyezte. Máris hideg, mint a jég. Mogyoróbarna szemeiből könnyek törtek elő, s folytak le sötét karikáin. A nőstény mellett, a pokrócok hadában feküdt még két apró csomag. Arcuk szinte ugyanolyan. Az idősebb szőre volt csak egy árnyalattal sötétebb. Idősebb? Nevetséges, elvégre ikrekről beszélünk. Mégis, ő volt az aki pár perccel előbb került ebbe a rideg világba. És itt jön a titok; Ez a cica voltam én.
Nem sokat foghattam fel, így, életem első perceiben. Ilyenkorról senkinek sincsenek emlékei. Nekem valahogy mégis megragadt valami. Egy halvány foszlány. Anyám? Tőle nem maradt semmi, semmi a zöld leveleken kívül. Egy pillanatra se láthattam az arcát, egyedül a képeken. Mintha nem is létezett volna, csak a vérét adta. Ellentétben apámmal... Az első hang ami megcsapta a füleimet, az az ő keserves könyörgése volt. Azt hitte, párja majd szánalomból visszatér hozzá. Milyen ostobaság... Ám de ne tévesszen meg a látszat. Ez volt az első, és egyben utolsó alkalom hogy apám érzelmes oldalát láttam. De erről majd később.
És ott mellettem... Apró különbségeket figyelmen kívül hagyva akár a hasonmásom is lehetett volna. Apró, és gyenge. Pont mint én. Sokáig csak ő volt az egyetlen társaságom. Valaki, kinek közelségét már létezésem első percétől érezhettem. Ő volt a testvérem.
Nevünk még nem volt. Hiszen ebben a keserves káoszban mikor is akadt volna rá idő? Apámat ezt láthatólag nem igen érdekelte. Könnyei sírásba torkolltak, ahogy továbbra is szólongatni próbálta párját. Leaf annyira várta hogy kölykei lehessenek. És mily szerencsétlenség, hogy épp ez okozta a végzetét. Na de Autumn? Ő igazából sosem rajongott az ötletért. Elvégre gonosztevők voltak, és egy kölyök nem csinált volna mást, mint borzalmasan megnehezíteni az életüket. Hát még kettő! De így? Egyes egyedül, szeretett felesége nélkül? Milyen élet lenne ez? A mellettem fekvő cica ismét felsírt. Nem volt neki elég az előző alkalom, akart még a figyelemből. Autumn felénk nézett. Mogyoróbarna szemei tágra nyitva. Mintha azt kérdezné, "ezek miért működnek így?". A síró kandúr helyett viszont rám nézett először. Emlékezett rá, hogy én vagyok az idősebb. Az első. Morbid felfogásában pedig, aki elkezdte ezt az egészet. Miért, szerinte talán én voltam már türelmetlen ahhoz a két héthez? Fogalmam sincs, de az egyértelműnek látszott, hogy egy sebzett hím első dolga nem más, mint bűnbakot keresni. Ki tudja, talán a saját, torz moralitásom is innen eredhet. Szemeiben egyszerre villant fel gyűlölet és melegség. Mintha azon csatárkoznának, melyikből kapjak többet. Elgondolkozott. Mintha már eleve utasítást kapott volna valamire. Párja felé nézett. Igen. A nevek már megvoltak. Ezek voltak az utolsó szavai.
- Fűmancs. - Suttogta rideg hangon Autumn. Ez tartozott hozzám. Mostantól ez volt a nevem. Két ujjával gyengéden az arcomhoz ért. Karmai éppen csak vissza voltak húzva. Az érintése valahogy sokkal másabb volt, mint kellene. Vajon egy édesanya érintése is ilyen hűvös, kemény lenne? Ezután fordult a testvéremhez. Vele valahogy más volt... Mint a fiatalabb, ártatlan kölyök. Ki hinné, hogy néhány perc ilyen szakadékot nyithat közöttünk. Apánk vele sokkal szeretetteljesebb volt. Csak tudnám miért... A kiscica elhallgatott. Az ezutáni hangjaiból ítélve boldog lehetett. Autumn még mindig nem tűnt elégedettnek. De nem volt ugyanolyan mint velem. Őt is megsimogatta. A kicsi kandúr piciny mancsaival apja felé nyúlt. Ő már az első pillanattól kezdve vakon bízott benne. Ekkor még én is reménykedtem. Majd hamarosan őt is névvel ruházták fel.
- Grass. - Susogta apánk. Ennek valahogy nem volt olyan a csengése, mint az enyémnek. Autumn mégis teljesen máshogy ejtette ki. Sokkal melegebb. Sokkal gyengédebb. Sokkal másabb... De miért?