5 Cat Element: A Múlt Árnyai // Novellák

•☆Szikra / G2☆•

Anyám mindig is azt mondta, hogy békés kiscica voltam.
Meglepő, mi? Nos... Közel sem annyira. De csak hogy minden tiszta legyen, kezdjük inkább a legelején.
...Jó, nem annyira az elején.

•●☆●•

Amikor először nyitottam ki a szemeim, még minden fura és homályos volt. Meg persze ott volt az az erős fény, ami az elememből adódóan nem zavart annyira, mint más cicákat.
Persze, ilyenkor még nem láttam sokat. Ami megmaradt, azok csak apróbb részletek, mint például a hófehér falak, nyugtató kék színbe öltözött orvosok és ápolók, vagy akár az a kellemetlenül hűvös érzés, ami hirtelen rám tört. Meg persze a legfontosabb; Édesanyám arca.
A szőre citromsárga, itt-ott narancssárgába futva, szemei pedig épp olyan vörös lángban égtek, mint nekem. Valami furcsa módon rögtön tudtam, hogy biztonságban vagyok nála.
Csak pár perc telhetett el, mire megismerhettem a családom többi tagját is. Egy magas, sötétvörös kandúr lépett be, a mancsaiban egy apró, nagyjából egy-két éves, sárga szőrű cicával. A piros bundás macska pedig nem más, mint az édesapám, Spark. És igen, ő a híres-neves Elem Csapat tagja. Egy lágy mosollyal ült le anyám mellé, narancssárga szemeit rám emelve. A hideg elmúlt, már csak kellemes melegség maradt.
Egyetlen zavaró tényező talán csak az volt, ahogy a másik kiscica nézett fel rám. Nem igazán érthette a helyzetet, de annyi szent, hogy a féltékenység már most megjelent. De hát a testvérek élete már csak ilyen.
Ugyanis igen, ő volt Blaze.
...Az én drága bátyám...

Az apám a munkájából adódóan nem sokat volt otthon.
Tudni illik, az Elem Csapat afféle önkéntes-hős szervezet volt, legalább is ők így címkézték magukat. Na viszont hogy más macskák erről mit gondoltak, az már más tészta. Csak hogy párat említsek, az újságírók sokkal inkább önjelölt igazságosztókként, gyerekes kis szuperhősökként, vagy egyszerűen csak a lökött szivárvány csapatként hivatkoztak rájuk. Tehát ahány macska, annyi vélemény. Anyámnak is megvolt a sajátja, amit nem is titkolt el.
Négy éves voltam, amikor ismét fültanúja lehettem egy ilyesmi beszélgetésnek;
- Shadow mivel rukkolt elő újra? - Kérdezte Anya. Hallatszott rajta, hogy erősen titkolja, mennyire ellenszenves neki az egész bagázs. Ami Shadowt illeti, ő volt a csapat vezéralakja. Ami annyit tesz, hogy ő a csapat "arca", aki rögtön beugrik mindenkinek, amikor azt hallja, "Elem Csapat"... Ééés persze akit bármikor elő lehet húzni bűnbaknak. Az utóbbi pedig szinte mindenkinek a kedvenc tevékenysége volt.

- Valaki már megint randalírozik Nekomachi környékén. - Felelte Apa unott hangon. Meg kell hagyni, egyébként sosem volt valami szembetűnő személyisége, de most talán inkább az játszott közre, hogy az iménti kérdés egy héten legalább hatszor hangzik el nálunk. Ez, és még a következő variációk; "Hova mész már megint?", "Nem tudják megoldani nélküled?", "Szükségük van ott rád egyáltalán?", "Hagyd már végre ott azt a nyavalyás csapatot!", és a személyes kedvencem, "Keress végre egy normális munkát!". És szinte mindegyiknek ugyanaz a vége; Apám ugyanúgy elmegy, anyám zsörtölődik. Legalább is, én ezt hallottam. Az akkori időszakból bevallom, nem sok emlékem maradt.
De itt jön az első fordulat; December 8. Talán egyeseknek már nem is kell magyarázni ezt a dátumot, de azért megteszem.
Ez volt az a nap, amikor Apa már nem jött haza. Az Elem Csapat öt tagjának halála. Igazából, ez az incidens sosem volt letisztázva. A feltételezett tettest, azaz Poisont sosem találták meg, mintha nyom nélkül eltűnt volna. Így persze nem sokat tudtak kezdeni az üggyel, lezárták. De közel nem merült feledésbe.
Gondolom mindenki kedvenc kérdése következik; Nekem mi volt erre a reakcióm?
Eleinte nem sok. Mások a hírekből tudták meg, az újságokból, vagy már csak akkor amikor maga az értesítő levél jött meg. Nekem valahogy sokkal szembetűnőbb volt anyám dobhártya-szaggató visítása, ami keserves sírásba torkollott, abban a pillanatban amikor ez kiderült. Én akkor nem igazán értettem a halál fogalmát; Pláne, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza. Így az eredmény is csak az lett, hogy tanácstalanul állok a nappaliban, a káosz közepén. Blaze Anya mellett kuporgott, keserű pillantásokat vetve felém. Neki már valamivel több fogalma volt a helyzetről, vagy csak a megfelelési kényszere tombolt maximum fokozaton.
És ekkor jött a tetőpont; A nyaklánc. Vagyis, kinézetre inkább csak nyakörv, de ne vesszünk el a részletekben! A lényeg az, hogy ezt gyakorlatilag tekinthetjük apánk hagyatékának. Az egyetlen dolog, ami maradt belőle. A mai napig ködös, hogy hogyan zajlott az egész. Hogyan jutott vissza hozzánk az a nyaklánc, és mi a viharért volt rajta egy cetli az én nevemmel. Ez is különös, de a kép ami örökké a lelkembe égett, az a bátyám arca volt, amikor el lett döntve hogy a nyaklánc "engem választott"... Vagy valami hasonló.
Mondhatni, a viharban egyetlen lángcsóva fénylett; Méghozzá Blaze tűzpiros szemei, ahogy ott, abban a pillanatban meg tudott volna fojtani velük. Nyilvánvaló, hogy nemtetszését szóvá is tette. Akkor is, és az életem további részében is. De erről majd később.