Hazug

6. Múlt

9 évvel korábban...

 Chadwick folyamatosan bosszantott. Elegem volt az undok stílusából. Megakartam vele beszélni, hogy mégis miért pattintott le azután, hogy szét tettem neki a lábam. Persze akárhányszor megkerestem ezzel, mindig örültnek nevezett és elkezdte terjeszteni, hogy megvoltam neki. Naponta többször is vissza tekertem a közös beszélgetéseinket és kerestem a hibát. Egy apró mozzanatot, amiből rá kellett volna jönnöm, hogy át ver. Chadwickel minden nap beszélgettünk. Minden áldott nap leírta nekem, milyen sokat számítok neki. Én elhittem és boldogan mentem vele egészen az ágyáig. Viszont, onnan már nem tarthattam vele tovább, mert egyszerűen nem hagyta. Nem akart engem, csak arra az egy alkalomra. Egy buta, naiv kislány voltam, aki bele esett a csapdájába.
Daniel és Victoria szakítása, szinte már feledésbe merült és majdnem minden visszaállt.
Majdnem minden.
Másként tekintettem Danielre, nem tudtam úgy, ahogyan előtte. Én igyekeztem, mert nem felejtettem el azt a sok közös emléket, amit átéltünk Victoria előtt. Akartam, hogy újra a legjobb barátom legyen, de nem ment. Szépen lassan eltávolodtam tőle és a legszörnyűbb, hogy ezt ő nem is bánta. Legalábbis nem mutatta annak jelét, hogy ez neki napi témája lenne. Vivienne-el lógtam, illetve otthon gubbasztottam a szobámban és bámultam a plafont. Villámcsapásra megváltozott az életem és minden rossz volt. Semminek sem tudtam örülni, saját magam árnyéka voltam. A legszörnyűbb, hogy fogalmam sem volt róla, hogy történhetett?

Kora tavasszal kirándulást szerveztek a Atlantába. Egy hét állt rendelkezésre feliratkozni rá. Minden nap elsétáltam a papír mellett, de egyszer sem álltam meg.
– Nem megyünk el Atlantába? – kérdezte Vivienne az utolsó nap, amikor még lehetett jelentkezni.
– Valahogy nem érdekel. Jártam már ott – vontam vállat, közben a töri könyvemet lapozgattam.
– Jajj, nem is a városnézés miatt gondoltam, hogy menjünk! – mondta szem forgatva, majd egy mozdulattal kikapta a kezemből a tankönyvet.
– Most miért nem hagysz tanulni? – sóhajtottam.
– Azért, mert nem szoktál tanulni, csak ezzel akarsz lerázni!
– Szó sincs lerázásról, de ha nem javítok töriből, megbuktat az a gyilkos törpe – fejemmel a terem irányába böktem, ahol a történelem tanárunk valamit a táblára firkantgatott.
– Jó! Akkor gyors leszek!
– Csupa fül vagyok!
– Tök sokan mennek a suliból!
– Akkor valószínű már be sem férünk! – bólintottam mosolyogva. Őszintén nem volt kedvem elmenni. Legszívesebben a szobámban feküdve töltöttem volna a hátralevő életemet egyedül. Komoly lelkiválságban szenvedtem, csak az okát nem értettem.
– Daniel is megy – Vivienne tekintete könyörgést tükrözött. Csak nem tudta, hogy Daniel nevével nem győzött meg.
– Még egy ok, hogy ne menjünk!
– Mi van? – szaladt fel frissen szedett, íves szemöldöke. – Mi bajod van Daniellel? Egy hónapja még az volt a bajod, hogy nem foglalkozik veled!
– Igen, mert akkor még nem volt ilyen rohadt idegesítő! – azzal kikaptam kezéből a könyvem és besétáltam a terembe.
Vivienne nem hagyott békén. Egész órán cetlikre írt üzeneteket csúsztatott a tolltartómba. Egyet sem olvastam el. Óra végén viszont elsietett valahova. Nem mentem utána, felhúzott és nem érdekelt, hogy mit csinál.
Másnap megkeresett az iskolatitkár és a kezembe adott egy papírt. Kérdőn olvastam végig.
Atlantáról szólt.
Azonnal leesett, hogy Vivienne az engedélyem nélkül írta fel a nevem.
– Ez most komoly? – a büfénél kávézgatott egy idősebb barátnőjével Renataval, mikor letámadtam. Vivienne ártatlanul pislogott rám.
– Mondtam, hogy nem akarok elmenni!
– Akkor menj be az irodába és húzasd ki magad, ha ennyire fa fejű vagy! – vágott vissza, majd Renataval karöltve ott hagytak a büfé közepén. Hirtelen felindulásból rohantam az iskolatitkárhoz, hogy azonnal húzza ki a nevem. Viszont az ajtónál megtorpantam és mégsem kopogtam be. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Fintorogva elsétáltam az irodától. Vivienne kicsattanó örömmel fogadta, hogy végül mégis beleegyeztem a kirándulásba. Kiderült, hogy a suliba sokkal kevesebb diákot mozgatott meg Atlanta gondolata, mint hittük.
Az utazás reggelén belázasodtam. Alig bírtam kikelni az ágyamból és esküszöm csillagokat láttam.
– Így nem mehetsz el! – anyám aggódva tette homlokomra apró tenyerét.
– De muszáj! Már kifizetted, plusz Vivienne kicsinál, ha nem megyek el! – lassan felültem.
Anya rosszallóan csóválta fejét, majd kiment és főzött nekem kamillateát. A konyha asztalnál ülve szédelegtem. Mérges voltam, mert akkorra már tényleg szerettem volna menni a kirándulásra. Egyik pillanatról a másikra változott meg a véleményem. Vivienne, annyit duruzsolt a fülembe, hogy képes volt megvezetni.
– Meglátnak a tanárok azonnal haza küldenek!
– Anya, ne aggódj, majd elbújok hátul! – győzködtem.
Így is lett.
Felszálltunk a buszra. Leghátra furakodtunk és meghúztam magam Vivienne, illetve Daniel közt. Persze, nem ment ez ilyen egyszerűen. Az út felénél sem tartottunk még, mikor iszonyatos hányingerem támadt. Arra fogtam, hogy nem bírom az utazást, de mélyen tudtam, hogy ez azért van, mert beteg vagyok. Mikor megálltunk egy benzinkúton, elsőként szálltam le a buszról és rohantam a mosdóba hányni. Halk ajtónyitásra eszméltem fel. Hányástól kimerülve pillantottam fel. Daniel kedvesen mosolyogva leguggolt mellém.
– Szarul nézel ki! – mondta nevetve.
– Hagyj békén! – fordultam el tőle. Meg sem kérdőjeleztem mit keres a lány mosdóban.
– Eléggé csillognak a szemeid, szerintem lázas vagy – megérintette a homlokom. Nem húzódtam el tőle, hagytam, hogy hozzám érjen.
– Biztos kiment a gyógyszer hatása – sóhajtottam, majd a segítségével felálltam a földről.
– Beteg vagy? – kérdezte fürkészve.
– Kicsit. Reggel belázasodtam.
– Akkor miért jöttél el? – értetlenkedett.
– Vivienne kiakadt volna, ha otthon maradok – feleltem, majd kilöktem a retkes wc ajtót.
– Vivienne rád se hederít – dünnyögte, mire megtorpantam.
– Ez nem igaz!
– Most hol van?
Eltöprengtem.
Vivienne reggeltől fogva Renataval lógott. Egyszer sem kérdezte meg, hogy érzem magam, mikor nyilvánvaló volt mennyire rosszul vagyok.
Sőt...
Danielre emeltem a tekintetem.
– Köszi, hogy utánam jöttél!
– Nincs mit megköszönni! Elvégre legjobb barátok vagyunk – bökött oldalba szórakozottan.
Kettesben sétáltunk vissza a buszhoz. Daniel felmarkolta a holmijainkat és előre cuccoltunk, hogy kilássak és kevésbé gyötörjön hányinger. Vivienne-ek fel sem tűnt, hogy leléptünk.
Órákkal később érkeztünk meg Atlantába. Daniellel végig beszélgettük az utat. Rengeteg mindent elárultunk magunkról egymásnak, amit a hétköznapokban nem tartottunk fontosnak addig. Daniel mesélt a családjáról, én meséltem az akkori terveimről. Leszállás után is végig együtt maradtunk. Furcsamód senki sem csatlakozott hozzánk, sem mi máshoz. Talán, mintha akkor beindult volna valami. Este, mikor megérkeztünk a szállodába, hármasával osztottak be minket. Hozzánk egy nyomi csaj csatlakozott, így Vivienne-el megnyugodtunk, hogy nem valami nagy szájú ribancot pakoltak mellénk, aki majd egész éjjel kavargat fiúkkal.
Kezdtem újra belázasodni, így elsőként letusoltam. Mire végeztem a diákok apraja nagyja a mi szobánkban tanyázott és felelsz vagy merszet játszottak néhány liter vodka társaságában.
Daniel az én ágyamon terpeszkedett, közben valamilyen alkoholt nyakalt, aminek piros színe volt.
– Nahát, látom te is benne vagy a buliba – kelletlenül heveredtem le mellé.
– Igyál te is – nyújtotta felém a poharát.
– Én nem iszom, tudod jól!
– Néha egy kis csalás belefér! – kacsintott, mire csak szem forgatva megvontam a vállam.
Persze, később sem fogadtam el az alkoholt, mikor már kivétel nélkül mindenki lerészegedett. Daniel félmeztelenre vetkőzött és úgy riszálta magát egy ezeréves Britney számra. Vivienne pislákolt. Ő, ha sokat iszik, azonnal elálmosodik, így akkor számára hamar véget ért a buli. A harmadik kerék a szobánkban, bezárkózott egy regénnyel a mosdóba, így őt legközelebb akkor láttam, mikor elvonult a tömeg egy másik lány társasághoz. Daniel persze csatlakozott a többiekhez, így a mi hármasunk nyugovóra tért. Vivienne kidőlt, a nyomi csaj pedig a telefonján olvasott tovább a sötétben. Én bevettem a legerősebb fájdalomcsillapítót, majd magamra húztam a vastag takarót. Aludni persze nem tudtam. A szomszéd szobába ugyanis tomboltak. Daniel hangja rengetegszer csapta meg a fülemet. Bosszantott, hogy jól érzi magát. Kevesebb, mint fél óra múlva ajtónyitásra kaptam fel a fejem. A sötétben, csak egy magas alakot tudtam kivenni, aki egyenesen felém tartott. Daniel botorkálva állt meg az ágyam mellett. Nem láthatta, hogy alszom-e, vagy se, ezért lehajolt a fülemhez.
Mozdulatlanul vártam, hogy mit fog tenni.
– Alszol? – kérdezte. Bűzlött az pia szagtól.
– Nem – feleltem, majd automatikusan beljebb csúsztam az amúgy is keskeny ágyban. Daniel halkan ledobta magáról ruháját, majd befeküdt mellém. Percekig feküdtünk egymással szembe, némán. Nem láthattuk egymás arckifejezését, de úgy sejtem hasonlóan értetlenül pislogott, ahogyan én.
– Kizártak a srácok – súgta. Halkan kuncogni kezdtem. – Nem vicces! – szúrt le.
– De igen, ez vicces! – nevettem továbbra is.
– Nem haragszol, ha itt maradok?
– Nem haragszom. Csak maradj csendben, mert fáradt vagyok – sóhajtottam.
– Azt hittem még beszélgetünk!
– Daniel fél öt van! Két és fél óra múlva már lent kell lennünk, mert kint lesz a reggelink! Mégis mi a bánatról akarsz beszélgetni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem tudom – vont vállat.
– Jó éjt, Daniel!
Lehunytam a szemem. Már majdnem sikerült álomba merülnöm, mikor a fiú oldalba bökött.
– Daniel, te normális vagy? – förmedtem rá. Már amennyire tudtam suttogva.
– Ne aludj, unatkozom!
– Hagyj!
Persze, nem hagyott békén. Megragadta a csípőmet és megállás nélkül csiklandozott. Iszonyat nehéz volt csendben tűrni és nem sikongatni.
– Elég!
– Nem! Vicces, ahogy szenvedsz!
– Kapd be! – azzal elfordultam, így háttal voltam neki. Daniel óvatosan megérintette a derekam, majd szépen lassan addig csúsztatta előre a hasam irányába, míg végül át nem ölelt. Kellemes volt Daniellel összebújva feküdni. Sosem volt azelőtt ilyenben részem. Azt kívántam bárcsak az a pillanat örökké tartana. Azt hittem már rég alszik, mikor átfordultam a másik oldalamra.
Daniel megragadta az arcomat. Megijedtem a hirtelen mozdulattól.
– Azt hittem már alszol – súgtam. Az orrom beleütközött az övébe. Vészesen közel voltunk egymáshoz.
Daniel megcsókolt. Habozás nélkül elhúzódtam tőle.
– Ezt nem szabad! – ellenkeztem, de látszólag nem érdekelte mit magyarázok, mert száját újra az enyémre tapasztotta.
Ezúttal nem ellenkeztem. Elvesztettem az időérzékem, de biztos vagyok benne, hogy percekig csókolóztunk. Daniel fölém kerekedett és kezével felfedező útra indult. Mivel sötét volt, nem szégyelltem magam és hagytam, hogy felhúzza a pólómat.
– Daniel, mi most elbasszuk a barátságunkat!
– Szó szerint! Erre vágyom azóta, mióta először megpillantottalak! – lehelte, majd szájon csókolt.
Nem gondoltam semmire sem. Elfelejtettem Chadwicket, azt, hogy beteg vagyok, hogy hol is vagyok, kikkel körül véve. Csakis egy valakire koncentráltam. Danielre. Akivel akkor, azokban az elgyengült pillanatokban alapoztuk meg a kapcsolatunk jövőjét.