Hazug

15. Múlt

7 évvel korábban...

Daniellel igyekeztünk helyrehozni a szakadék szélén egyensúlyozó kapcsolatunkat, több kevesebb sikerrel. Egy héttel a később ismét összezördültünk valamin annyira, hogy újból felvetült, hogy talán nem kéne tovább folytatni ezt a kapcsolatot. Tanácstalan voltam én is nem, csak ő. Azzal jött, hogy elpazarolja a fiatalságát egy olyan emberre, aki nem becsüli meg őt és nem adja meg neki azt a kellő érzelmi biztonságot, amire vágyik. Tény, nem voltam akkor sem egy érzelgős típus, sosem vakított el a rózsaszín köd, de erős túlzásnak tartottam azt, amivel vádolt.
Abban is elkezdtem kételkedni, hogy vajon szeret-e még egyáltalán. Vivienne felvetette, hogy talán megismert valakit, aki érdekesebb, mint én és ilyen idegőrlő módon szeretné befejezni a kapcsolatunkat.
Egyikünk sem hitte, hogy egy tragédiának kell történnie ahhoz, hogy észhez térjünk.
Talán akkor tudatosultak bennem a szavaim súlya, mikor ott álltam felette teljesen összetörve, miközben ő élet-halál közt lebegett valahol egy csővel a torkában.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Három év sérelmeit - melyeket gondosan raktároztunk -, ordibáltuk, közben csak azt ismételgettük, hogy nem lehet így vége. Nem bírtunk lenyugodni. Mintha az összes jó emlékeink elvesződtek volna és az egész kapcsolatunk, csak egy kényszer lett volna.
- Ne bírod ki, hogy ne szólj bele az életembe, igaz? - Kiabálta egy fekete farmerral hadonászva. Épp az összes cuccát gyűrte bele egy hatalmas utazótáskába, azzal a céllal, hogy soha a büdös életbe nem szeretné betenni hozzánk a lábát.
Indulatosan masszíroztam a halántékom. Már fájt a fejem ettől a katyvasztól.
- Jobb lenne, ha szarnék rád? Ekkora baj, hogy érdekel a sorsod?
Ezen bukott ki. Kezdetektől fogva csesztettem, hogy ne hagyja elveszni a tehetségét és igenis tanuljon, hogy egyszer olyan nagy ember lehessen, mint amilyen szeretne lenni. Mindig az ügyvédséggel példálóztam, pajzán jellegű célzatokkal győzködtem, de nekem az sem számított volna, ha esetleg egy sima marketing képzésre megy el. Csakis az ő érdekét néztem, hogy hasznosan használja ki a benne rejlő potenciált.
- Tudod mi lenne jó? Ha nem akarnád megmondani, hogy mit, mikor és hol csináljam! Ha igazán velem akarnál lenni elfogadnál olyannak, amilyen vagyok és nem akarnál folyamatosan megváltoztatni!
- Te komolyan ilyeneket gondolsz rólam? - ráztam a fejem hitetlenkedve: - Szóval így állunk - bólintottam, majd a szekrényemhez léptem és leemeltem egy tucat pólót a neki ajándékozott polcomról. - Tessék, ezeket itt ne felejtsd!
Kikapta a pólókat, azonnal bele is vágta a táskába.
- Képtelen vagyok gondolkodni - csóválta a fejét sokkal higgadtabban.
- Ó, tényleg? - húztam össze a szemem.
- Egy hónapja semmi másról sem szólnak a napjaim, mint hogy azon gondolkodom, mit is érzek irántad!
Mint, akit leforráztak. Lefagytam és hirtelen köpni-nyelni nem bírtam. Azon járt az eszem, hogy vajon ezt lehet-e még fokozni?
- Igen, szeretlek, csak azt nem tudom, hogy megéri-e?
- Micsoda? - vontam fel a szemöldököm.
- Kitartani - felelte egyszerűen. Be cipzározta a táskát, a hátára csapta és komótosan elhaladt mellettem.
Fejemet rázva leültem az ágyam sarkára és a hirtelen rám törő légszomj miatt, alig kaptam levegőt.
Nahát, csak nem egy pánikroham?
Kapkodtam a levegőt, közben előre-hátra ringatóztam. Amint sikerült kicsit lenyugodnom, befeküdtem a takaróm alá és másnap reggelig ki sem bújtam onnan.
Anyu hátra hőkölt, mikor kicsoszogtam a konyhába karikás szemmel, kialvatlan arccal.
- Veled meg mi van? Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel narkotikumokat kóstolgatott.
- Semmi ilyesmiről szó sincsen - mondtam rekedt hangon, majd öntöttem egy csésze teát.
- Olivia, baj van? - eltöprengett: - Hülye kérdés, látszik, hogy baj van!
Felé fordultam, de képtelen voltam megszólalni, nemes egyszerűséggel elsírtam magam. Anya azonnal karaji közé vont és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán.
- Daniel elhagyott - böktem ki, mire azonnal eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kételkedve méregetett, majd óvatosan az egyik szék felé tolt. Leültem, felhúztam a lábam szorosan átöleltem őket és mélabúsan bámultam a gyümölcsteámat.
- Azt hiszem, nem pontosan ezt szeretnéd tőlem hallani, de eszem ágában sincsen kertelni és hagyni, hogy hazugságban élj - kezdte, mire kíváncsian rá emeltem a tekintetemet. - Nos - fújt egyet -, szerintem kicsit sem meglepő, hogy ehhez a lépéshez folyamodott, Olivia.
Mindezt olyan lassan és nyugodtan mondta, minden rossz indulat nélkül, még megharagudni sem tudtam
- Nagyon csúnyán viselkedtél vele, kész csoda, hogy egyáltalán eddig bírta!
- Miért mondod ezt? - csóváltam a fejem.
- Szívem, én végig néztem ezt a majdnem három évet és láttam Daniel min megy keresztül melletted! Hidd el, jobb lesz ez így!
- Már hogyan lenne jó? - Felhördültem, mire anyám összerezzent. - Fogalmam sincs mihez kezdjek nélküle!
- Folytatod az életed! Eljársz az iskolába és kicsit foglalkozol saját magaddal! Az utóbbi időben eléggé szétszórt vagy, rád férne egy kis belső megtisztulás!
Na persze! Az eszébe sem jutott, hogy a problémáim felét neki köszönhetem. A válása és a hirtelen jött személyiség változása aligha befolyásolta az én életemet. De nyilván ezt nem mondtam ki hangosan, volt elég bajom így is.
A katasztrófa előtt hat órával Daniel üzent, hogy szeretne velem beszélni. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat még. Magába szippantott a bánat és hol a földön, hol az ágyamba, hol pedig a szobámba vezető lépcsőn feküdtem és bámultam a falat. Kicsit szédültem, mivel egy falatot sem bírtam lenyelni. Étvágyam sem nagyon volt, inni is csak anyu unszolására ittam.
Majd...
Fürdeni készültem, megengedtem a kádba a forró vizet, félig levetkőztem, mikor anyu dörömbölt az ajtón. Résnyire kinyitottam, hogy megtudakoljam mit szeretne. Minden szó nélkül a kezembe nyomtam a telefonomat, ami villódzva rezgett. Bezárkóztam, majd kérdőn, felvont szemöldökkel leültem a kád szélére és fogadtam a hívást.
- Chadwick? - Szóltam bele teljesen meglepetten.
A vonal túlsó oldaláról sűrű zihálás és szipogás hallatszott.
- Halló! - kicsit hangosabban mondtam: - Chadwick hallasz?
- Olivia, hol van Daniel?
Hangja cseppet sem volt megnyugtató. A belső megérzéseim azonnal a lehető legrosszabbra gondoltak, pedig csak egy egyszerű kérdést tett fel.
- Hogy érted, hogy hol van? - Értetlenkedtem. Kiegyenesedve támaszkodtam meg a mosógép szélén, közben az alsó ajkamba harapva fohászkodtam, hogy csak valami szivatásról legyen szó.
- Veled van, vagy veled volt? - Faggatott sürgetően.
- Nem. Azt írta pár órája, hogy átjön, de azóta nem adott magáról életjelet - a nyugtalanító érzések erősödtek.
Biztos minden rendben van - nyugtattam magam mindhiába.
- A büdös picsába! Kurva életbe! - kis szünet: - Oké, Olivia, mindjárt vissza hívlak! - Azzal kinyomott.
Valami nem stimmelt. Elfogott a pánik.
Magamra kaptam a köntösöm és kirohantam egyenesen anyu szobájába, ahol Deannel színezett az esti mese előtt.
- A frászt hozod ránk! Mi van? - Sipákolta anyám, Dean pedig megszeppenve kapkodta a fejét köztünk.
- Baj van! - jelentettem ki, miközben fel-alá járkáltam: - Chad hívott és Danielt kereste rajtam!
- És akkor mi van?
- Érzem, hogy baj van, anyu! Valami történt Daniellel! - kiáltottam.
- Megtennéd, hogy nem a négy éves öcséd előtt drámázol? Biztos, csak valami félre értés, lemerült a telefonja!
Deanre pillantottam, aki egy színes ceruzát forgatott a szájába.
- Anyu, tudom, hogy baj van, Chad gyűlöl engem, nem keresné rajtam Danielt!
A hajamba túrva megtámaszkodtam az ajtófélfán.
- Nem tudok erre mit mondani, szerintem túl reagálod - folytatta a színezést tudomást sem véve az idegösszeroppanásomról.
Zizegett a telefonom. Átszaladtam az öcsém szobájába és azonnal megnyomtam a zöld gombot.
- Olivia, ne akadj ki - kezdte. A számhoz kaptam a kezem, lerogytam a radiátor elé.
- Danielnek autóbalesete volt. Nincs biztos információm, de ahogy Daniel vezetési stílusát ismerem, kurva nagy lehet a baj!
- Ne! - Nem bírtam mást kinyögni. Chad arról mesélt mit derített ki pár perc alatt; hogy beszélt Daniel egyik tesójával tőle tudja a balesetet, hogy mentővel már elvitték, hogy hol történt.
- Oda kell mennem!
- Olivia, nem szabad! Azt se tudjuk melyik kórházba vitték! - zörgést hallottam a háttérből.
- Hol vagy most? - kérdeztem.
- Egy haverommal a helyszínre tartunk, hátha megtudunk valamit.
- Jó, én is elkezdek telefonálgatni, majd hívlak!
- Olivia - szólt halkan -, nyugodj meg! Muszáj higgadtnak lennünk!
- Megpróbálok!
Miután letettük, hangos zokogásba kezdtem. Percekig sírtam, már-már önkívületi állapotban, míg egy apró kéz megérintette fejem. Felpillantva megláttam Deant, aki kérdőn figyelt.
- Miért sírsz, Oliv? - kérdezte hatalmas szemekkel.
Válaszolni ugyan nem tudtam, de óvatosan magamhoz vontam kis testét és magamhoz öleltem, míg anyu véget nem vetett a pillanatnak.
- Dean, elindítottam a kedvenc mesédet a szobámban - mondta anyu, mire az öcsém hurrázva kipattant az ölemből és elrohant.
- Mi a frász van veled? - sóhajtotta anyu bosszúsan, cseppet sem barátságosan.
- Megfog... megfog halni... - a sírástól alig bírtam elmondani.
Kikerekedett szemmel mellettem termett és záporozott a kérdéseivel.
Nem sokkal később ejtett néhány telefont a korábbról ismert kórházi kollégáinál. Megtudtuk melyik kórházba vitték és hogy zajlanak a vizsgálatok, hogy felmérjék az állapotát. Annyit árultak el, hogy nem túl fényes a helyzet, de még hátra van néhány röntgen és ultrahang, utána látják csak mekkora kár érte a szerveit.
Telefonáltam Chadnek, aki negyedórával később felvett a házunk előtt és már robogtunk is a megadott kórházhoz.
- Mindig mondtam neki, hogy vegyen vissza, a rohadt életbe! - Chad egészúton mérgelődött.
Amint odaértünk, elsőként láttuk Daniel szüleinek autóját, ami szinte a bejáratban parkolt. Időbe telt, mire megtaláltuk az intenzív osztályt. Tekintve, hogy elmúlt este kilenc alig lézengett egy-egy nővér, akitől segítséget tudtunk kérni. A portárs egyenesen hülyének nézett minket, hogy ilyenkor akarunk látogatást. Nem fogta fel, hogy az illetőt alig egy órája hozták be.
Többször is eltévedtünk, végig jártuk a szemészetet a belgyógyászatot, mire végre egy kedves hölgy útba igazított minket.
Csengettünk, kérdezték kik vagyunk és mit akarunk. Érdekes, azonnal beengedtek minket, mint utóbb kiderült azért, mert Daniel állapota olyan súlyos volt, hogy azt hitték megfog halni és ebben az esetben megengedik, elbúcsúzzunk tőle.
Amint bejutottunk, szembe találtuk magunka Daniel szüleivel, akik egymásba karolva zokogtak. Azt hiszem ezután a látvány után még jobban megrémültem.
Daniel anyukája nézett fel elsőként, amint észre vett öblös léptekkel elindult felém, mire én is előre léptem. A nyakamba borulva zokogott.
Nem vagyok vallásos, de abban a pillanatban fohászkodtam, hogy még életben legyen.
Nem érhet így véget!
Megengedték, hogy bemenjünk Danielhez, amíg várakoznak egy újabb leletre.
A dermedtség átjárta az egész testemet, ahogy megpillantottam. Csak a pulzusom dobolt a fülemben, nem hallottam ezen kívül semmit. Chad óvatosan megfogta a kezem és közelebb húzott Daniel élettelen testéhez.
Nem, ez képtelenség, lehetetlen.
Ott volt mellettem, láttam, éreztem, de mégsem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Kényszerítettem magam arra, hogy ne felejtsek el levegőt venni miközben megszakadt a szívem. A könnyek a torkomat fojtogatták, a szememet égették. Próbáltam rendesen viselkedni és nem látványosan kikészülni, de nehéz, ha az ember a szerelme félholt teste mellett éppen darabokra hullik.
A fejemben lévő képek, sokkal rosszabbak voltak. Rengeteg vérre és zúzódásra számítottam, de ezek nélkül is megrémített a látvány. Ugyan feltűnő külső sérülést nem láttunk a fedetlen testrészein, mégis ijesztően sápadt volt. Mindenhol csövek lógtak belőle, a körülötte levő gépek pedig megállás nélkül csipogtak. Mellkasa egyenletesen emelkedett, ahogy a lélegeztetőgép pumpálta a tüdejébe az oxigént. Óvatosan megérintettem jég hideg kezét, majd lassan lerogytam a kis sámlira, amit Chad kerített valahonnan. Egy nővér hozott még egyet, így a fiú is letelepedett mellém. Nem néztem rá, de hallottam, hogy elsírja magát.
Csak alszik, nincsen semmi baj!
Megtévesztő volt az egész.
Nincsenek külső nyomok, mégis belül óriási káosz uralkodott a szervezetébe.
- Nem csinálhatod ezt velem - suttogtam az arcát nézve.
- Így most neki a legjobb, vigyázunk rá! - A nővér, aki újabb infúziós tasakot kötött Daniel lábánál, fájdalmas mosollyal pillantott le rám.
Pár másodpercig bámultam rá. Valahol hálás voltam, de képtelen voltam kifejezni.
Mintha az a test, amelyik ott feküdt mozdulatlanul, nem is azé az emberé lett volna, akit annyira szerettem.
Folyamatosan azt kérdezgettem, miért kellett ennek éppen akkor megtörténnie és miért pont velünk. Lehet nem csak magamban mantráztam, Chad megszorította a bal karom, mire eltört a mécses. Zokogtam, legszívesebben ordítottam volna. Előre hajoltam Daniel testére és úgy öleltem, mintha az lenne az utolsó alkalom.
Egy nyirkos kéz megérintette a vállamat és lassan lehámozott Danielről.
- Mennünk kell - mondta Chadwick.
- Nem akarok! Itt kell lennem vele! - hajtogattam remegve.
- Muszáj egy kicsit - szólt a kedves nővér -, megjöttek az eredmények kezdődik a konzultáció!
Bólintottam, letöröltem a könnyeimet és felálltam. Egy utolsó pillantást vetettem Danielre. Összeszorult a szívem.
Mi lehet még ennél is elbaszottabb?
Chad kézen fogva kivezetett az intenzív szobából a folyosóra. Valahol a váró és Daniel között lehettünk, mikor megtorpantam és egy újabb gyötredelmes sírás roham kapott el. Chad szorosan magához vont és hagyta, hogy a vállán megnyugodjak. Ő is padlón volt, de sokkal erősebbnek mutatta magát.
- Nem hagyhat el, Chad, annyira szeretem! - Szipogtam.
- Nem fog elhagyni, vissza jön hozzád! - A hajamat simogatta. Fel sem fogtam akkor, mennyire szürreális pillanat volt ez.
Chad és én, Danielt siratjuk.
Az ész megáll!
Miután sikerült eljutnunk a váróig, Daniel szülei záporoztak minket a kérdésekkel.
Kiderült, hogy aznap nem csak velem beszélt meg találkozót Danny, hanem Chaddel is. Nagyjából úgy raktuk össze a történetet, hogy elindulhatott otthonról hozzám kocsival és valahol félúton történt a baleset.
A Potsherd szülök nem voltak elragadtatva, hogy Chaddel ott töltöttük mi is az éjszaka felét, arra várva, hogy csurgasson valamelyik orvos, valamilyen információt az állapotáról.
Éjfél után kijött egy orvos, aki röviden összefoglalta mi is történt abban a pár órában. Elcsúszott szervekről, összetört csontokról és életmentő műtétről magyarázott.
Olyan sok minden sorolt fel, beleszédültem és megkérdőjeleztem, hogy ezt az állapotot, mégis hogyan élné túl bárki is, nem csak Daniel?
- Azt javaslom menjenek haza és reggel hét órakor telefonáljanak, akkor már több mindent tudunk mondani - magyarázta a doktornő műtős ruhában.
- Hagyjuk itt? - kérdezte Daniel apukája kétségbeesve.
- Nincs más választásuk. Muszáj maguknak is pihenni, szükségük lesz most az energiára - felelte nyugodtan.
Habozva ugyan, de mindannyian elindultunk a kijárat felé. Mi Chaddel kissé lemaradva haladtunk a szülők után.
- Szerinted túl fogja élni? - kérdeztem alig halhatóan.
- Fogalmam sincs, Olivia - csóválta a fejét Chad.
- Muszáj túl élnie!
- Én is így gondolom - sóhajtott.