Elrabolva //BEFEJEZETT// ~Javítás Alatt~

39.~ SZÜLETÉSNAP

Miután a Henderson birtok lakói pihentek kicsit, és próbálták elfeledni a velük történt borzalmakat, ismét nem maradhattak izgalmak nélkül.

Egy gyönyörű napsütéses nap virradt, Emmeline már kezdett visszaszokni korábbi életükhöz, s újra minden sínen ment.

Férjével megtalálták a közös hangot, Evannal is egyre csak jobb lett a kapcsolata.
A gyógyulás útjára lépett. Szinte mindennap felvillant neki egy-egy újabb emlék valakivel, vagy valamivel kapcsolatban, amitől szörnyen boldognak érezte magát. Remélte higy lassacskán visszanyeri az összeset, amire csak emlékezhet, de jelen helyzetében annyival is éppen megelégedett.

A ház asszonya éppen mosolyogva sétált le a lepcsőn, kezét finoman a korlátra téve.

-Carlotta! Hogy van ma reggel? -kérdezte mosolygósan.

-Köszönöm asszonyom jól! Remélem ön is.

-Pompásan. Megyek és készítek valami reggelit. -vette a konyha felé az irányt.

-Asszonyom... áh, mindegy. -legyintett. -Már megszokhattam volna.

Őt követve Nicholas battyogott éppen lefelé.

-Ha az asszonyság ilyen buzgón kiveszi a részét a konyhai feladatokban, rám úgyérzem lassan már nem is lesz szükség. -mormolta.

-Jó reggelt Carlotta. -nevetett Nick, majd fejét csóválva követte Emmelinet.

-Meglepetésem van a számodra. -karolta át hátulról az asztalnál sündörgő nejét.

-Tényleg? -nézett hátra, majd lopott egy csókot. -Mégis mi lenne az?

-Majd meglátod. -mondta, majd helyet foglalt. -De előbb lássuk mi lesz ma a reggeli.

-Előbb hívd Evant is enni! -mondta.

-Igenis! Főnökasszony! -pattant fel.

Az említett fiú már éppen felejük szaladt. Nagy örömmel ugrott édesapja nyakába.

-Akkor ne felejtsd el! Amit megbeszéltünk! -súgta a kisfiú fülébe.

-Rendben. -mondta nevetve.

-Anya, boldog szüketésnapot! -állt meg előtte, s lovagiasan átnyújtott neki egy gyönyörű virágcsokrot!

-Köszönöm édesem! -mondta elképedve, majd átölelte Evant. -Azthittem hogy...

-Hogy elfelejtettük? -kérdezte az ajtófélfanak dőlve Nick, miközben zsebéből előhúzott egy parányi kis ékszeres dobozt.

-Niiiick... -nézett rá Em. -Mondtam hogy nem kell ajándék.

-Én meg mondtam hogy nem érdekel. -lépett hozzá közelebb, majd a háta mögé állt, s finoman átkarolta.

-Rajta, nyisd ki! -mondta.

Em kinyitotta a dobozt, amiben egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt. Szív alakú medállal.

-Ez gyönyörű! Köszönöm! -fordult hátra, s megcsókolta a férfit, aki ezután a nyakába tette az ékszert.

-Lesz még egy meglepetésem.

-Hogy?

-Mi az? Azthitted egy nyaklánccal megelégszem?

-Nem, ahhoz már mondjuk eleg jól ismerlek. -mosolyodott el.

-Pompás. -pillantott az órájára. -Reggeli után itt is lesznek.

-Kicsodák?

-Majd meglátod.

-Majd meglátod meglátod... mindig ez a titokzatoskodás!

-Ez hozzátartozik a jellememhez. -nevetett Nick.

-Nem vicces. -rántotta fel Em a szemöldökét.

Miután befejezték az evést, valóban úgy lett, ahogyan Nick mondta. Carlotta szaladt oda hozzájuk.

-Uram! Megérkeztek! -kiáltotta.

-Azonnal megyünk! -törölte meg a száját egy szalvétával, majd felállt az asztaltól, s kézen fogta Emmelinet.

-Gyere. -súgta oda.

A lány mit sem sejtve elindult ki az aulába, majd kilépkedtek a teraszra.

Türelmetlenül, toporzékolva alldogállt a lépcsősor peremén, mélyeket sóhajtozva.

Az érkező autóból kiszállt egy idősebb férfi, és egy nő. Mindketten elegánsak, jól öltözöttek voltak. A férfi bajszos, rövidre vágott ősz hajú volt, a nő mellette kicsit alacsonyabb, vállig érő, szőke bob fazonú frizurát viselt.

Emnek fogalma sem volt róla hogy kik lehetnek azok, amíg Evan ki nem szaladt, félre lökve őt és Nicket.

-Nagymama! Nagypapa! -kiáltotta a kisfiú.

-Drága kisunokám! -kapta ölébe a nő.

Emmeline szája tátva maradt. Egy pillanatra nem tért magához a döbbenettől.

Nick megszorította a kezét, majd félmosollyal ranézett.

-Na, kapizsgálod már? -kérdezte.

A lány szemei könnyekkel teltek meg, de mév mindíg csak szipogva ácsorgott a legmagasabb lépcsőfokon.

Az idős férfi hatalmasat sóhajtott a lányra nézve, majd elindult az irányába.

-Üdvözöllek, James. -nyújtott kezet Nick, amit a férfi vonakodva rázott meg.

-Emmeline... -nézett rácsodálkozva a lányra, aki egyre inkább rákezdett a sírásra.

-Apa? -kérdezte meg félénken, mire a férfi is sírni kezdett, s bólogatott.

Eközben a nő Evannal a karján felsétált hozzájuk.

-Hadd nézzelek... nem hiszek a szememnek! -folytatta az egerek itatását, miközben átadta a gyermeket Nicknek.

-Anya! -zokogott Emmeline.

-Gyere ide, kicsi lányom! -ölelte át a nő, magukhoz húzva férjét is.

-Apa miért sírnak? -kérdezte a kisfiú.

-A felnőttek néha sírnak, ha hosszú ideje nem látták egymást.

-Ez nem csak a felnőttekre igaz.

-Valóban. -helyeselt a férfi. -Mi lenne ha, ha bemennénk? -kérdezte a többieket.

-Menjünk! Már úgyis nagyon vártam hogy láthassam végre az én kis mazsolámat! -nézett a nő Evanre, aki elmosolyodott.

-Carolin? -engedte legelőre Nick, közvetlen utána pedig Emmelinet.

-Köszönöm. -veregette meg James a vállát az ajtóban.