Willorion- A varázs világ

Első Fejezet

Skylar Dawin vagyok, egy a sok nagykorúvá váló gyermek közül, annyi különbséggel, hogy én nem vagyok nemes. Nevelő anyám csecsemő koromban talált rám, emlékei szerint a tenger sodort a partra, bár ezt kevesen hiszik el neki. A családom, mely felnevelt az egyik kisebb szigeten él, melynek neve Eldkiwane. Sokan nevezik ma már a halandók szigetének, mivel évről-évre egyre kevesebb gyermek kap nálunk képességet. A lakók szerint ez azóta van, mióta engem a partra sodort a tenger, engem hibáztatnak mindenért, így a családom is issza a levét. Úgy bánnak velünk, akár a szolgákkal, nap mint nap szórják ránk a szavakat, melyek összetörnek minket. A nyáron lettem nagykorú, és mint sokaknak, nekem sem mutatkozott bármilyen szikrája a képességemnek. Mint sok másik napon, aznap is köpködték rám a szavakat, mikor az éjjeli avatónál nem történt semmi. Minden remény szerte foszlott, hisz idén én voltam az utolsó, aki képességet birtokolhatott volna. Akármennyire is gyűlölték a létezésem, aznap éjjel láttam a szemükben a reményt, hogy talán nekem sikerülhet, de még ezt is elvettem tőlük.
Minden napot iszonyú korán kezdtem, évek óta a nappal kelek, és a partra megyek, hogy gyakorolni tudjak. Ez a nap sem kezdődött másként. Mikor az első hajnalpír megjelent az égen kihámoztam magam az ágyból és miután felvettem a ruháim halk léptekkel elhagytam a házat. Mivel ki nem állhatnak minket, így az edzéseken sem vehetek részt. Kiskorom óta a saját magam edzője vagyok. Megtanultam mindent, amit egyedül tudtam, az íjászatot és a késsel való dobálást sikerült, véleményem szerint elég jól eltanulnom. Egy faágakból megalkotott bábun szoktam gyakorolni a karddal való vívást, de az sosem lesz az igazi.
Mikor végeztem a napi rutinommal, levettem a cipőmet és a vízbe sétáltam, majd lehunyt szemmel hagytam, hogy a hullámok gyengéden simogassák a bőrömet, míg a nap felkelő sugarai meleget sugároztak. Csend honolt a faluban, csak a tenger és a szél hangját lehetett hallani, ezek a pillanatok voltak a legértékesebbek számomra. A természet lágy zenéjét hallgatni, minden percben megérte. Nyugalmamat egy éles kürt hangja zavarta meg, majd ezt követően a tenger hullámai éles vágtába kezdtek, mire futólépésben hagytam el a partot. Nem kellett megnéznem, tudtam mi közeledett. Egy hajó, amely minden év ezen napján meglátogat minket, abban a reményben, hogy el tudnak vinni egy gyermeket a kiképzőbe, Wargolion-ba. Tavaly egyetlen gyermek volt, akit el tudtak vinni és már akkor láttam a szánalmat a harcosok szemeiben, idén hatalmas csalódást fogunk látni, hisz senkit nem ajándékoztak meg az istenek. Beszaladtam anyám szobájába és felkeltettem.
– Anyám! Anyám! – szólongattam, mire laposakat pislogva kinyitotta aranybarna szemeit. – Megérkeztek a harcosok! Korán érkeztek, és még mindenki az igazak álmát alussza!
– Az nagy baj Skylar! Gyorsan szedd össze magad és ébreszd fel őket, megyek segítek én is. – motyogta, miközben ki szenvedte magát az ágyból. Bólintottam, majd ismételten szaladva beestem a sziget kormányzója udvarába. Az őrök egyből az utamba álltak és fegyverüket felém tartva mérges szemekkel néztek rám. Tudtam, hogy simán leböknének, mint egy disznót, ők is utáltak, mint a többiek.
– Azonnal fel kell ébredni mindenkinek, megérkeztek a harcosok! – nyögtem ki a futástól kissé lihegve, mire pánikolva széledtek szét a faluban és elkezdték felverni a népet. Az én feladatom itt véget ért és ahogy azt a parancs is kiadta minden évben, a partra sétáltam, ahol a harcosok már vártak ránk. Anyán és apán kívül még senki nem volt ott, amit a velünk szemben állók nem néztek jó szemmel. Hangyányi bátorságomat összeszedve feléjük sétáltam, majd egy meghajlást követően folyni kezdtek a szavak belőlem.
– Bocsássanak meg, nem számítottunk önökre ilyen korán, elnézést kérek a kellemetlenségekért!
– Ki vagy te, hogy a szigeten lakók helyében beszélsz?! – kérdezte az egyik nő, rikácsoló, magas hangon, mire nyeltem egyet és hátrébb léptem, miközben továbbra is a lábaim előtt aranyló homokot néztem.
– Senki... nem vagyok senki. – motyogtam, majd továbbra is a földet bámulva a szüleim mellé léptem és csendben vártuk amíg mindenki kivonszolja magát. Lassacskán összegyűlt a nép és a kormányzó is megérkezett, aki szomorú mosollyal lépett a harcosokhoz.
– Mélységesen sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztunk és okozunk.
– Ezt mégis mire véljem uram? – kérdezte ismét a hárpia, mire nem csak nekem de a kormányzónak is égnek állt a haja és fintor torzította el az arcát.
– Sajnálattal kell közöljük, de idén már senkit nem ajándékoztak meg az istenek, utolsó reményünk is szerte foszlott a nyár folyamán. – itt egy szúrós pillantást vetett irányomba, mire a szégyen halvány pírja belepte az arcomat.
– Úgy tűnik utunk hiábavaló volt, létetek értelme is semmivé lett, mégis miért kellene a birodalomnak támogatnia titeket élelemmel és pénzzel, ha már semmit nem tudtok adni? – a hárpia szavai késként hasították keresztül a levegőt, minden lakó ijedt szemekkel pillantott körbe. Hallottunk már eltűnt, elsüllyedt szigetekről, de ezt a fajta büntetést évtizedek óta nem alkalmazták. – Birodalmunk nem támogat többé titeket, a tenger békés nyugalmat hoz majd nektek. Harcosok, szálljatok fel a hajóra! A király és egyben apám nevében elsüllyesztem a szigetet. – kiabálta, mint kiderült a hercegnő. A levegő a torkomon akadt, sokan pánikolva kezdtek el otthonuk felé rohanni, menteni a vagyonukat, míg mások a hajó irányába vetették magukat, de egy-egy nyíl megállította őket. Akármilyen kegyetlenek is voltak velem, nem ezt érdemelték, ilyen szörnyű véget. Éreztem, hogy testemet elönti a harag és halvány szél zúgását hallottam a fülemben. Az eddig gyönyörű kék tenger sötétté lett és szintje a sziget körül egy falként emelkedni kezdett, majd a hullámok a part felé vették az irányt. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a természet hangja átjárja a testem. A szél szinte süvített körülöttem a tenger zúgott a fülemben, majd éreztem, hogy melegség járja át a testemet. Mikor kinyitottam a szemem, mindenki egy emberként bámult egy pontba. Rám. Először nem fogtam fel, aztán körbe pillantottam. A tenger, mely néhány pillanattal ezelőtt el akart süllyeszteni minket, most egy falba ütközött és gömbként terül el körülöttünk. Mintha csak a víz alatt lettünk volna. Nem tudtam hogyan, de éreztem, hogy ez a fal belőlem indult, én tettem ezt. A hárpia, aki elsüllyesztett minket, már nem volt a gömbben, csak mi lakók. Ismét lehunytam a szemem, éreztem, hogy kezdek gyengülni, ezért utolsó erőmmel megtettem azt, amit tennem kellett. Mintha csak egy kavicsot emelnék a földről, úgy emeltem ki a szigetet a tengerből. A hajón és a szigeten lévők meglepett pillantását éreztem magamon, de figyelmen kívül hagytam. Tudtam, hogy ezzel a tettemmel megmentettem a népet és remélhetőleg túléljük ezt az alattomos támadást. Testem minden pontja verejtékben úszott és éreztem, hogy közel vagyok az ájuláshoz, de nem adtam fel, amíg a sziget vissza nem került eredeti valójába. Csak dolgom elvégeztével hagytam, hogy az eddig levegőben lévő kezeim élettelenül hulljanak mellém és magával ragadott a sötétség.