Willorion- A varázs világ

Második Fejezet

Mikor legközelebb magamhoz tértem, a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy hol lehettem. Iszonyatosan fáradtnak éreztem magam, minden egyes porcikám könyörgött a megváltásért. Fejem zúgott és hiába voltak még lehunyva a szemeim éreztem, hogy forog velem a világ. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de sejtésem szerint és az intenzív rázkódások alapján a hajóra cipeltek, és valószínűleg az alagsorba dugtak. Laposakat pislogva próbáltam nyitogatni a szemeim, bár szokatlanul erős fény zavarta meg eme folyamatot. Elfordítottam a fejem, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől, de olyan hirtelen zúgás bontakozott ki a koponyámban, hogy egy elkínzott nyögés szaladt ki az ajkaimon. Bele telt néhány perbe, mire a szervezetem úgy érezte el jött az én időm.
Apránként neki láttam megmozgatni a végtagjaimat, de minden mozdulat kínok közt telt, mintha átment volna rajta egy fa, aztán vissza is fordult, hogy biztosan fájjon. Mire végre sikerült teljességgel kinyitnom íriszeimet, szerintem eltelhetett jó pár évezred. Körbe pillantva meglepve láttam, hogy nem az alagsor egyik cellájában rohadok, hanem egy egész takaros kis kabinba . Egy viszonylag kisebb ágyban feküdtem, mellette egy éjjeli szekrény és mellette egy vékonyka gardrób szekrény foglalt helyet. Az egyik sarokban egy asztal, míg a másikban egy ponyva mögött, szerintem az illemhely volt. Akár egy újszülött, oly nehéz és esetlen mozdulatokkal, de kiszenvedtem magam a kicsit kemény ágyból. Lassú és remegő léptekkel közelítettem az asztal felé, hogy végre folyadékkal köszönthessem homokszerűen száraz szájpadlásomat. Mondhatni terülj-terülj asztalkám volt előttem, mindenféle reggeli volt a tálcákon. Rengeteg gyümölcs, kenyér, kifli, sajtok és különféle krémek, valamint felvágottak. Miután legurítottam két pohár hűsítő vizet, leültem a kis asztalhoz és neki láttam lakomázni. A mi szigetünkön is megtalálhatóak voltak ezek az ételek, de még sosem tapasztaltam hasonló fenséges ízvilágot.
Mikor már úgy éreztem, hogy egy morzsa sem férne el már bennem, rá vettem magam arra, hogy megtisztálkodjak. Mindenféle kertelés nélkül ki lehetett jelenteni, hogy olyan szagom volt, mint aki egy hétig a tengerben lubickolt, szinte mint egy halacskának. Levedlettem az ázott, még mindig nedves ruháimat, majd a ponyva mögé léptem, ahol egy dézsában még mindig gőzőlgött a tiszta víz, mintha valaki előre sejtette volna, hogy mikor térek magamhoz, vagy ki tudja, lehet ez is valaki képessége, hogy hőn tartja a fürdővizet. Bele ültem a kellemes, folyékony mennyországba és egy hosszú, mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Hosszú, vörös hajamat kiengedtem, majd hátra dőltem és hagytam, hogy minden porcikám kiázzon. A dézsa mellett volt egy polc, rajta különféle szappanok és tisztálkodószerek. Megragadtam az első kezembe akadót és egy fürdőszivacsot, majd miután nyomtam a szivacsra egy keveset, neki láttam végig sikálni a testem minden létező pontját. Mikor a hajamat is megmostam és kellően tisztának és frissnek éreztem magam, kiszálltam és szárazra töröltem magam, majd egy törölközőbe csavartam a hajam. Egy széken mellettem ki volt készítve egy fehér egyenruha. Egy vékony, szűk szárú, sok zsebes nadrág, egy tunika, fehérnemű és egy szintén fehér csizma. A fehér az új, felfedezett képességekkel rendelkezők színe, ezt még a mi szigetünkön is tudták.
Tehát, ami történt, az tényleg valóság volt, nem csupán egy álom. Megmentettem a sziget lakóit, s cserébe ide hurcoltak. Számomra is rejtély, hogy miért nem mutatták meg az égiek a születésnapomon, hogy mi a képességem. Ezekkel és hasonló gondolatokkal a fejemben felvettem az egyenruhát, majd kiléptem a ponyva mögül és leszedtem a hajamról a törölközőt, viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy valaki ott fog ülni az ágy szélén. Egy idősebb úr volt. Haja rövidre volt vágva, viszont szakálla hosszabbra volt hagyva, mely fehér volt az idős kora végett. Bőrén már látszott, hogy elszaladtak felette az évek és kék szeme is erről árulkodott. A meglepetéstől a törölköző kicsusszant a kezemből és tompa puffanással ért földet, miközben a hajam önálló életet élve omlott a hátamra. Egy pár pillanatig megszólalni sem tudtam, majd mikor magamhoz tértem, a belém sújkolt illemhez illően pukedliztem egyet köszönésképpen.
– Üdvözlöm! Elnézést kérek, ha megvárakoztattam.
– Semmi gond, gyermekem. Gyere és foglalj helyet. Nikolaus vagyok, a hajó kapitánya. Lenne néhány dolog, amit illene el mondanom. – szót fogadva, bár tisztes távolságot tartva leültem vele szemben és ekkor jutott el a tudatomig, hogy kék az egyenruhája. Víz birtokló. Nyilván a kisebb mutatványom miatt küldték pont őt hozzám.
– Nos, mint kiderült te is a vizet irányítod, hála annak, hogy a kétségbeesésednek köszönhetően megmentetted a szigeted. Mikor megérkezünk te is, mint a többiek az igazgatónővel találkozol, majd ő át kísér titeket egy biztonságos úton az iskolába. Ott megkapjátok a tanrendet, a lakhelyeteket és mindent, amire a jövőben szükségetek lesz. A napokban fog történni a beavatás és utána kezdtek tanulni... Egyelőre ennyi információra lesz szükséged, rendben? – kérdezte némi töprengés után, kisebb mosollyal a bajsza alatt.
– Rendben, köszönöm szépen. – feleltem egy enyhébb bólintás kíséretében, mire felugrott az ágyról és távozni készült. Ősz szakállán kívül nem látszott rajta a kora.
– Akkor, ha szeretnél kimozdulhatsz. Ne gubbassz a kabinban, nyugodtan ismerkedj az én kicsikémmel, a Hableánnyal, hadd legyek rá még büszkébb. – közölte vigyorogva, amitől én is elkuncogtam magam. Felkeltem én is, majd követtem őt. – Egyébként mi a neved? Őfelsége, a hercegnő mindent elmondott, de a képességeden kívül senki nem tud rólad semmit.
– Skylar Dawin. – feleltem halkan, mégis érthetően, majd az ajtót becsuktam magam után és követtem végig a fa folyosón. Egész egyszerű kis folyosó volt, viszont a falakat mindenféle tengeri élőlényről készült festmény díszítette. Elmélyülten lestem őket, hisz mindig is vonzott a művészet.
– Igazán szép neved van. – felelte, mire csak hümmögve válaszoltam, mert minden figyelmem a képeknek szenteltem. Megálltam az egyiknél és a szemem sarkából láttam csak, hogy ő is megállt. Egy tenger alatti világot ábrázolt és olyan szinten valóságosnak hatott, hogyha elég közel álltál hozzá, akkor te is benne érezted magad. – Te vagy az első ezen a hajón, akit ennyire érdekelnek a festményeim. – mondatára felé kaptam a fejem és tágra nyíltak szemeim a meglepetéstől.
– Ezeket ön festette? Hihetetlenül tehetséges! – mondtam, mire enyhén elvörösödött az arca.
– Tegezz kérlek, és igen én készítettem őket. Köszönöm a dicséreted. Jó végre látni, hogy valakit ennyire érdekel a művészet. Mondd csak, te is festesz?
– A festés sosem ment igazán, én inkább csak csodálom őket és inkább rajzolni szeretek.
– Hm... majd egyszer szívesen megnézném, ha legközelebb erre járok. – felelte, majd kezét a vállamra tette, ezzel terelve engem maga előtt. Minden egyes művénél megálltunk, hogy megcsodálhassam, így elég sok ideig tartott, amíg ki jutottunk a fedélzetre. Ott a tisztek ezerrel dolgoztak és egészen kicsit elszégyelltem magam, hogy míg ők lázasan dolgoznak, én a képeket csodáltam és szundikáltam.
– Nyugodtan nézelődj, ezen a hajón te csak vendég vagy, úgyis nemsokára megérkezünk. – szólalt meg, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, majd a kormányhoz ment és ezzel magamra hagyott. A korláthoz sétáltam, ahonnan már látni lehetett Willorion-t. A szél bele kapott még mindig nedves hajamba és én tárt karokkal fogadtam a tenger kellemes illatát, melyet magával hozott. A korlátnak dőlve csodáltam a szigetet és a távolabb rajta lévő hatalmas épületet, melyben a következő éveimet tölteni fogom. Tőlem kicsit távolabb néhány ifjú szintén a távolt csodálta és egymás közt beszélgettek. Gondoltam arra, hogy csatlakozhatnék hozzájuk, de nem volt ínyemre, hogy árva mivoltomon gúnyolódjanak, ahogy eddigi életem során tapasztaltam, a magánnyal már eddig is jóbarátok voltunk.
A kapitánynak igaza volt, nemsokkal később partot értünk és magányosan követtem a többieket, mikor egy hang utánam szólt.
– Aztán el ne felejtsd, amit beszéltünk, Skylar! Várom jövőre a rajzaidat! – kiáltotta Nikolaus, mire hátra fordultam és széles mosollyal az arcomon bólintottam, majd intettem neki és folytattam utamat a többiek után, akik hátra pillantgattak rám és egymás közt sugdolózva mentek előttem. Hát ez is elkezdődött. – gondoltam keserűen.
Végig sétáltunk a stégen, ahol mégtöbb diák volt. Előttük egy negyvenes éveiben járó hölgy állt, szigorú arckifejezéssel az arcán. Barna haját szoros kontyba fogta a feje tetején és érdekes módon fekete egyenruhában volt.
– Üdvözöllek benneteket! Beatrice Morris vagyok, az igazgatónő. Én foglak titeket el kísérni az iskolába, a biztonságos útvonalon. Mivel háborúban állunk a szigeten veszélyes, ámde az épségünknek megfelelő intézkedéseket hajtottunk végre az évek során, melyet nektek diákoknak tilos megközelíteni, hacsak nincs halál vágya valakinek. A közelben van egy kunyhó, ahonnan elteleportálunk az iskola udvarába. Ezt a portált csak az én engedélyemmel működtetik, Szóval senki és semmi hívatlan nem lépheti át. Kövessetek, a többi információt biztonságosabb az iskola falain belül el mondanom. – szó nélkül tettük, amit kért, hiszen egyikünk sem akart már rögtön az első napon bajba kerülni. Viszonylag hamar elértük az említett kunyhót, ahol az igazgatónő négyesével, a saját maga kíséretében vitt át minket. Ekkor furcsa nevetgélés csapta meg a füleimet. Néhányan engem bámultak és közben egymás közt sugdolózva nyilvánították ki a véleményüket rólam. Oda lépett hozzám két lány, akik már első pillantásra is ikreknek tűntek.
– Igazak a pletykák? – kérdezte egyikük kissé nyávogó hangon, ami egyből sérteni kezdte a hallószerveimet. – Egy sehonnai kis árvácska is közénk került? Azt mondták többen is, hogy te vagy az, mondjuk igaz is, hisz messziről látja a hülye is, hogy nem ide való vagy. – vinnyogta, mire többen is nevetésben törtek ki. Kétségbeesetten pillantottam körbe, hátha valaki a segítségemre siet, de ahogy azt már korábban is sokszor tapasztaltam, senki nem mert a nemesekkel hadakozni. Ránézésre lerít a lányokról a nemesi vérvonal.
– Hallod Chelsey, szerintem ez néma. – szólalt meg a másik, mire sokan ismét kinevettek. Arcom égett a megaláztatás miatt, de csak lehajtott fejjel hátat fordítottam nekik és odébb álltam. Lassacskán megfogyatkoztunk. A következő gaztettre viszont egyáltalán nem számítottam. Mikor az igazgatónő elvitte a következő csapatot, ismét Chelsey hangját hallottam, de most közvetlenül mögöttem.
– Az ilyen söpredékeknek, mint te nincs helye közöttünk. Jó utat lefelé! – suttogta a fülembe, majd egy erős lökéssel át repített a korláton és zuhanni kezdtem a mélybe, mely a kunyhó mögötti lejtő volt. Földet érésem fájdalmas volt, mondhatni bukfenceztem, majd megállás nélkül vitt tovább a lendület és ezután már csak a vakító fájdalomra tudtam figyelni, mely a sodródástól volt. Minden porcikámat érték becsapódások, a fejemtől a bokámig. Többször is felkiáltottam, mikor az oldalamra estem. Néhány bokron és tövisen átgurultam, de a nagyobb bajt a fák jelentették.
Szinte örökké valóságnak tűnt, mire megtudtam állni. Fejem zúgott és minden porcikám sajgott, főként az oldalam. Nagy nehezen sikerült felkanalaznom magam és körül néztem, hogy mégis hova érkezhettem. Egy erdőben voltam, körülöttem mindenhol hatalmas fenyők álltak, szinte sötétséget vontak magukkal. Azt se tudtam merre induljak el és mélyen legbelül már tudtam, hogy a Veszély Zónába zuhantam. Egyetlen ócska ötletem támadt csupán, az is őrültségnek fogható fel. Oda mentem az egyik vastagabb, több ágú fához és nagyon nehezen de elkezdtem rá felmászni, hogy felülről körbe kémlelve megtalálhassam az irányt. Talán órákba is telhetett, mire felértem. Sajgó csontjaimnak még nagyobb kínzás volt a folyamat. A fa csúcsára érve körbe tekintettem és meglepve láttam, hogy balra egy hatalmas és hosszú fal volt, tele indákkal, s remélhetőleg az iskoláig elhúzódott. Hosszas manőver után sikerült ismét talajt érnem és sántítva kissé, de elszántan elindultam. Körülöttem mindenféle zajt hallottam, de igyekeztem ezeket kizárni, ami egészen egy farkas üvöltéséig sikerült is. Megálltam és mozdulatlanná dermedve füleltem. Ekkor ismét felhangzott az üvöltés, de sokkal közelebbről. Habozás nélkül futásnak eredtem, nem törődve a fájdalmaimmal. Hallottam mögöttem az ágak reccsenését, de nem volt merszem hátra nézni. Nemsokára elértem a falat és az első kézre eső indába bele kapaszkodtam. Minden erőt felhasználva elkezdtem magam felhúzni, de túl lassú voltam. Utolért a bestia és éreztem, hogy pengeéles fogai a bokámba süllyednek. Az újfajta fájdalomtól egy élesebb kiáltás szakadt ki belőlem. Karjaimmal megkapaszkodva a másik lábamat hasznosítja lenéztem és egy erősebb rúgást mértem az állatra. Felvonyított és hátrébb lépve vicsorgott rám. Nem pazaroltam az időt, rögtön feljebb másztam, majd vigyázva minden mozdulatra elkezdtem indáról indára mászni. Ez az álnok szörnyeteg végig követett, várva arra, hogy feladjam és ölébe pottyanjon a vacsora. Néhány kisebb kiálló szikladarabnál tudtam csak megpihenni és minél közelebb értem az iskolához, a lassú tempómnak köszönhetően egyre sötétebb lett. Szerintem órákba is telhetett, mire lenézve megláttam a hatalmas és hosszú kerítést. A farkas továbbra is alattam vicsorgott, de ennél az utolsó pár méternél már nem adhattam fel. Minden izmom sajgott a kimerültségtől, testem verítékben úszott és a levegőt csak sípolva tudtam beszívni.
A fal a kerítésig húzódott, ahol hirtelen nem tudtam mit tegyek, mikor oda értem. Talán, ha leugrok túlélném, csak ne a kerítésen kívül essek. Vettem néhány sípoló, mély levegőt, majd egy nagyobbat lendülve ugrottam és behunyt szemmel vártam a földet érést. Hiába igyekszem magam alá húzni a lábaimat és az alkaromat, úgy érkeztem meg, hogy a térdem és a könyököm volt alattam. Hallottam több reccsenést is és a vakító fájdalomtól kiáltani sem tudtam. Fejemet a betonra nyomtam, majd balra fordítottam. A farkas innen nézve még hatalmasabbnak tűnt, szemei vörösek voltak és vicsorgó pofáján habzott a nyála. Neki ugrott a kerítésnek, mire kézfejemet felemeltem és egy számomra is ismeretlen varázslatot mondtam. Beborult az ég és szakadni kezdett az eső. Ahogy a vízcseppek a bőrömet érintették gyenge sóhaj hagyta el ajkaimat. Utolsó erőmmel a farkasra irányítottam az esőt és mint egy tornádó úgy sodorta messze.
Hagytam végtagjaimat a földre hullani és oldalra borultam. Zihálva, sípolva jutott csak oxigén a szervezetembe és én éreztem, hogy hiába volt minden, hisz ennyi sérülést biztosan nem élek túl. Szemeim lassacskán lecsukódtak és hagytam, hogy régi jó barátom a magány és a megnyugtató sötétség magával ragadjon. Még félig kábult állapotban rohanó lépteket hallottam, de már nem volt energiám ezzel foglalkozni. Megfordítottak és biztonságot nyújtó karok cipeltek.  Valaki vékony hangon felkiáltott:
– Igen, ő az! Őt lökték le! – eme mondat után már semmit nem hallottam többé.