𝓐𝓷𝓷𝓪 𝓴𝓲𝓻𝓪́𝓵𝔂𝓷𝓮́ 𝓴𝓸̈𝓷𝓷𝔂𝓮𝓲

Anna, Anna!

Az apám egyike volt azoknak a nemeseknek, akik segítették az elhunyt Lajos királyt a négy éve zajlott mohácsi ütközetben. Szapolyai, aki a legnagyobb haderőt birtokolta akkor az országban, ugyanezt nem tette meg, csupán azért, hogy király lehessen. Célját elérte, valamint ezzel együtt a családom ellenszenvét is, így a csata után egy évvel, 1527-ben apám rákényszerítette a Haranghy-Szapolyai egyezményt. A nyilvános része a szerződésnek az, hogy Szapolyaiék mindent megtesznek a Haranghy család védelmében. A nem publikus részt, nos, azt én sem ismerem.

1530.

Kinga, a nővérem egész éjjel, és (most már) egész délelőtt pakolt. Mintha az összes ruháját el akarta volna vinni. Nagyjából tizenkét óra alatt legalább hatszor veszett össze anyánkkal, aki a saját anyanyelvén kezdett el vele kiabálni. Ebben csak az a vicces, hogy Kinga egy árva szót nem ért lengyelül, ezért magyarul ordibált vissza neki.

Dél már régen elmúlt, mikor ki mertem merészkedni a szobámból. Ha Kinga nem jön ki időben, ráküldik a királyi testőrséget, hogy biztos baja esett, de ha az öcsém vagy én egy hétig ki se tennénk a lábunkat a szobánkból, az senkinek sem tűnne fel.

- Nem látta a rózsamintás fűzőmet, anyám? - sikongott Kinga abban a pillanatban, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. A kezem még a kilincsen volt, és vissza is akartam menni, de addigra a nővérem már észrevett. - Anna, nem te raktad el? Valamikor láttam rajtad!

- Sosem hordtam a te gusztustalan ruháidat - feleltem, majd egy istenemet is elmormoltam az orrom alatt, mire anyám felkapta a fejét.

- Isten nevét hiába ne vedd, lányom! - rivallott rám, miközben az egyik szekrényből kiemelte azt a fűzőt, amit Kinga keresett. Az tény, hogy a nővéremnek semmi érzéke nem volt a ruhákhoz. Francia varrónő készítette neki a szebbnél szebb ruhakollekciókat, de mindig valami kivetnivalót talált bennük, ezért megpróbálta átalakítani őket, általában kevés sikerrel. Csak azt nem értettem, miért nem szólt neki soha senki rajtam kívül, hogy el kéne engednie a szándékát, hogy varrjon, és inkább el kéne fogadnia azokat a ruhákat, amiket készen kap...

- Hagyja, hiszen sosem volt igazi istenfélő ember, miért éppen most kezdene el az lenni - forgatta meg a szemét Kinga, ahogy megtalált fűzőjét elpakolta. Gyakori szokása volt, hogy úgy beszélt rólam, mintha ott se lettem volna.

- Drágám, én legalább nem azért járok misére, hogy azon álmodozzak, mi van a pap reverendája alatt - válaszoltam egy szarkasztikus mosoly kíséretében. Szerettem a nővéremet emlékeztetni arra, hogy egy gyengébb pillanatában azt nyilatkozta, hogy helyes a fiatal plébánosunk.

Kinga felháborodottan sóhajtott, mielőtt válaszolt volna, de anyám megelőzte ebben.

- Anna, most már elég! Menj a szobádba, ha nem tudsz segíteni!

- Jaj, mert mire ez a nagy pakolászás? Csak nem elköltözöl, édes nővérem? - nevettem rajta, mire a helyiségben megfagyott a levegő. Egyikőjük sem felelt hosszú másodpercekig, amiből arra következtettem, hogy fején találtam a szöget, és Kinga valóban elmegy itthonról. - Férjhez mész?

Kinga még mindig csendben maradt, helyette anyám válaszolt. - Dehogy megy. Csak apátokkal úgy döntöttünk, hogy jót tenne, hogyha pár hónapot János király udvarában töltene... és te is mennél vele!

- Dehát, anyám..! - szólt közbe Kinga. Gondolom, örült, hogy megszabadult volna tőlem egy időre, így nem esett neki jól, hogy keresztülhúztam a számításait.

- Nincs semmi de. Annára ráfér, hogy illemet tanuljon, mielőtt megházasodik, ami másfél év múlva fog megtörténni, igazam van? - juttatta eszembe az eljegyzésemet. Forgách Dénes, erdélyi gróf a vőlegényem, akinek a tizennyolcadik születésnapomon leszek a felesége. A családomban hagyomány, hogy a lánygyermekeket az apák jó diplomáciai kapcsolatért adják el, és apámnak feltett szándéka volt rendezni a kapcsolatát Erdéllyel, és ezt házasság útján kívánta elérni.