nemesism |taekook|

the sound of rain

Szaladok. Nem tudom merre, hová, de a lábaim megállás nélkül visznek. Tudom, hogy valaki követ, azt is tudom, hogy meg akarnak ölni, viszont pillanatnyilag az adrenalintól elfelejtek félni.
A sikátor viszhangzik a lövések zajától és a sikolyoktól, a mennydörgés és az eső pedig tökéletes keretet nyújt az élet és a halál küzdelmének.

Mert innen valaki élve, és valaki csakis holtan távozhat.

Fogalmam sincs, hogyan indult el ez az egész, minden öt másodperc leforgása alatt történt. Arra emlékszem, hogy az egyik pillanatban a férjem és én még boldogan nevetgéltünk és a nászutunkra készültünk, amikor is a kedvesem kapott egy telefonhívást.

Öt másodperc.

Egyetlen egy szó.

Ennyi a recept egy élet fenekestől való felfordulásához.

És mi volt az a bizonyos szócska?

" Megtaláltuk!"

Onnantól pedig minden a másodpercek töredékei alatt zajlottak.

Bár a férjem kijelentette, hogy nem tarthatok vele, én mégis makacskodtam, hogy márpedig azért mentem hozzá, hogy a jóban is és a rosszban is mellette legyek, nem hagyhat egyszerűen csak úgy otthon, tűkön ülve.

Úgyhogy beadta a derekát.

Aztán most ott tartunk, hogy én az életemért menekülők, ő pedig...

Úristen!

Hol a férjem?

Ahogy eszembe jutott, hogy a szívem másik fele fogalmam sincs hol a pokolban van, megtorpantam. Hátrafordultam, a lövések irányába, de ő teljesen kiesett a látószögemből, így fogalmam sem volt mi tévő legyek.

Sikerült enyhe sérülésekkel elfutnom, de ha most visszamegyek csak hátráltatom őt.

De ha nem megyek vissza, akkor nem tudom mi történik vele és nem tudok segíteni.

De ha...

Nem tudtam döntést hozni, mert mire dűlőre jutottam volna a gondolataimmal, addigra Namjoon, a testőröm, teljes erővel belökött egy furgonba, és hiába kapálóztam, ordítottam, hogy engedjen el, ő annál inkább erősebben fogott.

— Parancsot kaptam, hogy ha elfajulnak a dolgok, téged az életem árán is vigyelek el innen! – felelte többé-kevésbé higgadtan. — Úgyhogy kérlek szépen fejezd be az ellenkezést, és ne nehezítsd meg a dolgom, mert így is egy kurvára szar helyzetben vagyunk!

— Legalább csak azt mond el, hogy ő hogy va...– nem tudtam befejezni a mondatom.

És hogy miért?

A furgon sötétített, golyóálló ablakán keresztül tökéletes választ kaptam a ki nem mondott kérdésemre.

A férjem, akivel közel 2 napja voltunk házasok ott feküdt a kihalt sikátorban, több más idegen test mellett, vértől és esőtől áztatottan...

holtan.

Namjoon szólásra nyitotta ajkait, de nem adtam esélyt a szavainak, hiszen hisztérikus rohamban törtem ki, ki akartam ugrani a haladó autóból, követni akartam őt, aki az életet jelentette számomra, és minduntalan a nevét ordítottam és azt, hogy hogyan volt képes meghalni.

Hogyan tudott hátrahagyni engem?

— Főnök...– próbálkozott a testőr, de továbbra sem hagytam esélyt neki, hogy megszólaljon.

Könnyes szemeim és véres arcom ráemeltem, mire torkára égett az összes vigasztaló szó, és kimondtam a nyilvánvalót.

— Jungkook meghalt. És én nem tudtam tenni semmit.

— Hahó...! Főnök!  Hé, itt vagy? – gondolataimból két kéz rángatott ki. — Lenne egy kis elintézni valód a cégnél. Tudom, hogy rosszkor zavarok, és megvan a saját problémád, de a munka az munka, és most igazán nagyon kellenél.

— Jó jó Jimin, mindjárt megyek, csak még...– kicsorduló könnyeim ingem újába töröltem, majd kihúzva a fiókot belehelyeztem a férjemmel való közös képem.

— Persze rendben, a tárgyalóban várunk. – szólt halkan, majd bezárta az ajtót.

A hatalmas ablak felé fordultam, és néztem, hogyan fújja a felhőket a szél. A nap hétágra sütött, hiszen augusztus közepe volt, az emberek pedig lenge nyári öltözetben rohantak a dolgaikra.

Olyanok voltak mint a hangyák egy hatalmas gépezetben, és a legbosszantóbb az egészben, hogy kívülről az összes felhőtlenül boldognak látszott.

Ez pedig igazságtalan.

Miért van az, hogy az élet egyeseknek jó, másoknak pedig ennyire átkozott lapokat oszt?

Nem tudom odafenn ki kevergeti a kártyákat, de megígérhetem, hogy egyszer megtalállak és végzek veled, mert elvetted tőlem azt, aki a világot jelentette nekem.

Azt mondják, hogy a bosszú nem vezet hosszútávon jóra, mitöbb, céltalan és felemészt belülről.

Egyesek azt is mondják, hogy az idő minden sebet begyogyít és hogy a megbocsátás útján járva az ember meg kell tanuljon elengedni és elfogadni.

De én ezt nem hiszem.

Az idő csak minden sebet újra és újra felszakít, a megbocsátás pedig a gyengék útja. Egyes dolgokat nem lehet csak úgy a béka segge alá söpörni és megfeledkezni róla.

Vannak olyan történetek amelyekben a bosszú a kulcs. Ahol a megtorlás jelenti az elengedést.

És vannak olyan történetek, ahol nincs jó csak kevésbé rossz.

És ez a történet pedig arról szól, hogy hogyan váltam Korea leghatalmasabbb maffiájának vezérévé.

— Taehyung, jössz már?