Egy kitagadott Rosier története

Utazás

-Indulunk! gyertek gyerekek.- szólt anyám. A bátyám rapid sebességgel termett a szobám előtt.

-Gyere Szofi. induljunk mert apánk még idegesebb lesz mint most.- mondta a bátyám. Senkinek nem engedem hogy Szofinak hívjon, csak a bátyámnak. Ő áll hozzám a legközelebb. mindenki más vagy Sofiának, vagy Rosier kisasszonynak hív. Már megszoktam a kisasszony jelzőt mivel az egyik legaranyvérmániás halálfaló lánya vagyok. Evan Rosier az apám. Háááát erről nem is szeretnék többet mondani majd megtapasztaljátok.

- Megyek már, megyek Loui.- Gyorsan lesiettünk a bátyámmal ahol már a szüleink készen álltak.

-Hogyan megyünk?-kérdeztem

-Hopponálni fogunk.-felelte szárazon apám. Hát igen sosem volt az a gondoskodó apuka. Megfogtuk egymás kezét és már ott is voltunk az állomáson. Persze apánk már ott kioktatott hogy ne merjek muglikkal (ahogy ő hívja sárvérűekkel) szóba állni. Meg meg ne próbáljak más házba kerülni mint a mardekár. Csak a szokásos apa-lánya beszélgetések Rosieréknél.

-Akkor sziasztok gyerekek!- köszöntek el a szüleink.

-Szeretnél velem egy kabinba ülni?-kérdezi a bátyám.

-nem kell. Legyél csak a barátaiddal.- neki már vannak barátai Roxfortból mivel ő már járt ide 2 évet. Ő a mardekárba került. Mondjuk én nem aggódom hogy más házba kerülök mivel évezredek óta, a Rosier család mardekáros volt.

Ezzel a mondattal elkezdtem kabint keresni. De a bátyám még utánam kiálltott.

-De ha nincs kabin akkor mi itt szívesen várunk hugicám!-kiálltotta hatalmas vigyorral az arcán.

-Most már csak azért sem ülök oda!-kiáltottam vissza. Utálom ha hugicának hív a bátyám.

Szerencsére hamar találtam egy üres kabint. Beültem és elkezdtem olvasni. Imádok olvasni mivel így kicsit kiszabadulhatok a családi bajaimból. Hamarosan megindult a vonat és elkezdett megtelni a vonat. Én ezzel nem törődtem, túlságosan elmerültem a könyvemben. De kizökkentett valami. Kopogás. Valaki beakar jönni. Felnéztem és egy magas, barnahajú fiú volt az.

-Bejöhetek? Nincs máshol hely.-kérdezte

-Persze, gyere.- mondtam neki, mivel és továbbra is olvasni szerettem volna. Gondoltam nem fog zavarni. Tévedtem.

-Mit olvasol? Hogy hívnak? Melyik házban vagy? Még nem láttalak errefelé. Én is szeretek olvasni- csak úgy záporoztak a kérdések felém. Felnéztem a könyvemből.

-Szia. Sofia Rosier vagyok. Új, 4. es, és biztos hogy a mardekárban leszek.

-Miért vagy ebben olyan biztos? Várj! Jól értettem Rosier?- lepődött meg

-Igen, Evan Rosier lánya vagyok.- mondtam kicsit félénken

-És a bátyád Louis ugye?

-Igen.

-Jól ismerem a bátyád. Én Cedric Diggory vagyok- mutatkozott be a fiú- Olvastam a családotokról. Évszázadok óta a mardekár ház tagjait erősítik.

- Inkább évezred. Lassan már milleniumi ünnepséget lehetne rendezni.-javítottam ki kicsit viccesen.-Amúgy hányadikos is vagy?

-Most 5.es. Én a hugrabugot erősítem.-mondta büszkén. Eszembe jutott hogy mit mondott apám, de úgy döntöttem ezzel most nem foglalkozok. Valószínűleg elbambulhattam mivel elég kétségbeesetten nézett rám Cedric.

-Sofia jól vagy?-kérdezte

-Persze, persze. Megvagyok- mondtam.- de ha megbocsátasz én inkább olvasni szeretnék.

-Ahogy akarod.- mondta és elkezdett nézelődni.

Lassan odaértünk. Az út hátralévő része csöndben telt, aminek én nagyon örültem. Nem szerettem volna elmondani egy tulajdonképpen idegennek az életem ezelőtti részét. Nem nagyon szoktam az érzelmekről beszélni otthon. Hát igen ilyen egy Rosiernek lenni.

leszállás után kettévált utunk Cedric-kel, de persze a drága bátyám megjelen helyette.

- Ez csak nem Cedric Diggory volt?-kérdezi sokatmondóan

- De igen, és nem nem volt olyan mint amilyennek gondolod. De azt mondta ismer téged.

- Igen mikor 2.ban az első kividdicsmeccsem volt akkor haverkodtunk össze. Azóta nem beszéltünk. Ééééééés szimpi???

-Nem annyira. Megzavart az olvasásban. Meg tudod apánk mit mondott...

-Jaajjj, te és a könyveid. Olyan antiszociális tudsz lenni néha. Amit apa meg nem lát az nem fáj neki.

-Te mondod?-Amire itt utaltam arról inkább ne beszéljünk jó?

A testvéri csipkelődésünket félbeszakitotta egy tanár.

-Elnézést Rosier kisasszony. Én McGalagony professzor vagyok. Jöjjön velem, hamarosan beosztjuk magát is a házába.-Mondta a professzor. Elköszöntem a bátyámtól és követtem a tanárnőt. Miközben mentünk megcsodáltam a kastélyt, és csodálatos.

Megkezdődött az elsősök beosztása. Nagyon más mint kint Amerikában. Miután az összes kis nebulót beosztották, jöttem én. Felültem a székre és azon gondolkoztam hogy most már mindenki tudja, hogy egy Rosier újra megjelent Roxfort közöségében. Közben a süveg rákezdett.

-Hmmmmm.....Büszke, visszahúzódó,kreatív személyiség. Kiakar törni apja árnyékából, de nem szegheti meg a szabályokat. Mindazonáltal legyen a......

MARDEKÁR!- kiáltotta a süveg. Ezen szerintem senki nem lepődött meg. Legalábbis én nem. Elindultam és leültem a bátyám és egy fiú közé.

Szóval itt kezdődik az én ügyes-bajos Roxforti életem