Bitter March /Falcon And The Winter Soldier Fanfiction/

1. fejezet

- Желание. - Voltak idők, amikor nem bíztam a saját gondolataimban.

- Ржавый. - Egy programozott fegyver voltam, ami a megfelelő kezekben képes lett volna egy egész országot tönkre tenni a semmiből egyetlen nap alatt.

- Семнадцать. - Egy lidérc, akivel a gyerekeket riogatták éjszakánként.

- Рассвет. - Azt hittem a lelkem minden darabját elveszítettem, hiszen a szilánkjait viszont láttam éjjelente, a rémálmaimban, amikor az áldozataim elrettent tekintetébe néztem.

-Печь. - Hogy számomra már csak a vég van, örök kárhozattal. Egyszer úgy fognak eltűntetni a Föld színéről, mint egy halálos vírust, ami csak szűntelen pusztít és nem kegyelmez.

- Девять. - Aztán valaki a nevemen szólított. Azon a néven, amit több mint hetven éve nem hallottam.

- Добросердечный. - Egy férfi volt az, az őrangyalom amerikai zászlóba csavarva.

- Возвращение на Родину. - A legjobb barátom. A társam, aki akkor is reménykedett, amikor én ezt a szót már csak egy értelmetlen betűhalmaznak láttam.

- Один. - Aki értem és mellettem harcolt bármi történt is.

- Товарный вагон. - Hogy aztán amikor biztonságosnak vélte a terepet magamra hagyjon...

- Ki kell, hogy ábrándítsalak Steve. - ráztam meg a fejem egy szomorú mosoly kíséretében. - Nem működik. - a St. Helena öregek otthonában voltam Steve ágya mellett. Az egyik kezemmel az övét szorongattam, hogy folyamatosan biztosíthassam az ottlétem felől. Néha ugyanis nagyon nehéz volt már emlékeznie arra, hogy hol van vagy kivel van. - Ráadásul borzalmas az oroszod, punk! - a nevetése köhögésbe fulladt. Ami anélkül is rávett, hogy odanyújtsam neki a pohár vizet az éjjeliszekrényéről, hogy a Tél Katonája program aktiválódott volna és ténylegesen az akarata alá hajtja az enyémet.

- Tudom Buck... De te vajon tisztában vagy vele? - kérdezte halkan. - Csodálatos életem volt... - merengett el. - Csak azt sajnálom, hogy te ezt nem mondhatod el magadról. - mutatott felém. A keze megremegett.

- Hát, legközelebb, ha visszaszöksz a múltba, vigyél magaddal. - kissé bántott a döntése, hogy engem itt hagyott. Tudtam, hogy Peggy felé húz a szíve és annak ellenére, hogy az enyém összetört, nem sajnáltam tőle a boldogságot. Sőt! Örültem neki, hogy végül olyan élete volt, mint amilyet megérdemelt.

- Bárcsak magammal vihettelek volna! - rázta meg a fejét. - Minden nap hiányzott az én kis szárnysegédem. - tudtam, hogy csak az agyamat húzza. Utáltam, hogy ezalatt a címszó alatt kerültem be mellé a történelembe. Mindig azt hitte, hogy azért, mert lekicsinylőnek találom, pedig megtisztelő volt. Azért utáltam, hogy a lapja sarkára kerültem, mert ezzel beszennyeztem őt magát. Az emlékét. Azt, amit a hazájáért és a világért tett. - De rád itt lesz szükség, Bucky! - zökkentett vissza. Ebben erősen kételkedtem. Ez a világ számomra még mindig idegen volt. Steve nélkül pedig egyenesen olyan volt, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt.

- Mi szükség lenne rám pont itt, Steve? Ha célt akarsz adni az életemnek, csak megjegyzem, hogy van olyanom! - apró hazugság volt és ezt ő is nagyon jól tudta.

- Valóban? Ezért jársz el velem péntek esténként bingózni? Vagy veszed fel egyből a telefont, ahogy hívlak? Tovább kell lépned a Hydrán, tovább mindenen, ami veled történt. Erősebb vagy mint hiszed! Bármit is gondolsz most, szép életet érdemelsz! - bizonygatta. Imádtam a jóságát. Még mindig szívmelengető volt, hogy annak a Bucky - nak vélt, akit a háború előtt ismert.

- Én... - kezdtem volna bele az ellenérvembe. A hangos léptek azonban elakasztották a szavam. Nem szerettem úgy itt lenni, ha más látogatója is volt. A privát pillanatokat kerestem, amikor eljátszhattam képzeletben, hogy megint csak két brooklyn - i kölyök vagyunk nagy álmokkal.

- Amikor azt mondtam le kellene váltanod a negyvenes évek zenéit, nem gondoltam, hogy átcsapsz ilyen motoros rocker fazonba! - Sam Wilson. Idegesen lehunytam a szememet. Tudtam, hogy mi a baja. A bőrszerkó, amit egyébként valóban a motorozás miatt hordtam. Talán a Mötley Crüe felsőm. - Vagy csak Tommy Lee az eseted? Azt hittem a szőkékre buksz.

- Ez meg mit keres itt? - kérdeztem egy fájdalmas grimasszal az arcomon.

- Helyesbítek, te mit keresel itt! Úgy volt, hogy elkísérem Steve - et a városba egy sétára. - világosított fel Sam. Itt már tudtam, hogy Steve keze van a dologban.

- Csak szerettem volna, ha itt vagytok mindketten. - igazolta az elméletemet. Nem tudom, hogy mi jutott eszébe. Sam és én sohasem jöttünk ki jól... Vagy úgy egyáltalán.

- Miért... Mi a baj? - kérdezte Sólyom. Vajon tényleg féltette Steve - et? Féltékenység mart a gyomromba, amikor arra gondoltam, hogy az utóbbi időkben mennyivel több időt töltött vele, mint velem.

- Nincs semmi baj! - mosolyodott el. - Tudod milyen nap van? - kérdezte, ezt már tőlem, Sam - et egy pillanatra figyelmen kívül hagyva.

- Péntek. - feleltem. Ezen a napon járok pszichiáterhez ezért elég jól megjegyeztem.

- Március 10 - e. Én már nem igazán tudok táncolni, de nektek fiúk, még bírja a térdetek! - nem értettem mire céloz. Nem is igazán tudott táncolni... Vagyis... Amikor elkezdődött a háború még biztosan nem.

- Hogy érted? - kérdeztük egyszerre.

- Szeretném, ha elvinnéd őt valahová. Ki kell kapcsolnia! Ez egy küldetés katona... - fűzte hozzá mielőtt Sam reflexből nemet mondhatott volna.

- Lehetetlen küldetés! - csattant fel a kényszer társam. - Végig ez járt a fejedben, vénember?

- Én nem mehetek bulizni! Meg kell etetnem Alpine - t. - kerestem kifogást. Alpine a macskám volt. Steve - en kívül az egyetlen lény, akire kíváncsi voltam és akit el bírtam viselni a közelemben.

- Szerintem beleférhet egy kis kitérő. Ó, és Bucky? Boldog születésnapot! - amit felém nyújtott az egy kis vázlatfüzet volt tele rajzokkal. Imádtam, ahogy a vonalakat vezette. Tehetséges volt. Ezzel kellett volna foglalkoznia. El is felejtettem, hogy ma van a születésnapom. A huszonhetediket ünnepeltem utoljára. Ma pedig a száz hatot töltöttem be.

- Tudod... Az elején haragudtam rád. Amikor visszamentél és egyedül hagytál.

- Minden jogod megvolt hozzá. - bólintott Steve. Kinyitottam a füzetet és lassan végig néztem az első pár lapot. Úgy fordítottam, hogy a szárnyas féle szárnysegéd ne lássa. Tudtam, hogy valami olyan dolog, aminek jelentése van és nem tévedtem. Az oldalakon különböző helyek szerepeltek, ahova azután juthatott el, hogy visszament a múltba. Csak, hogy a rajzokon én is vele voltam. Mintha... Azt akarta volna mondani, hogy igenis ott voltam mindig. Végig. Az első könnycseppet még megkíséreltem visszatartani, aztán beláttam, hogy lehetetlen.

- Szeretlek Steve! - bukott ki belőlem az, amit már akkor közölnöm kellett volna vele, amikor értem jött a Hydrához miután az egységem nagy része túszként végezte. Bár lehet, hogy még ennél is korábban...

- Én is szeretlek téged, Bucky! - tudtam, hogy ő nem egészen úgy érti, mégis felé hajoltam és egy puszit nyomtam a homlokára.