Csak te meg én

A kicsikém ülésén ültem, és a helyi újságot olvastam új ügyért kutatva. Sammy mellettem volt az anyósülésen, és húzta a lóbőrt. Ahogy rápillantottam eszembe jutott egy csíny. Régebben folyamatosan hecceltük egymást, de mostanában egyre csak beletemetkeztünk a világ megmentésébe, nem is tudom, mikor volt időnk egy kis kikapcsolódásra.

A kesztyűtartóban kezdtem kutatni egy filc iránt, de helyette régi fényképeket találtam, amikről azt hittem, már rég elvesztek. A filcről megfeledkezve néztem a képeket, amin mindketten gyerekek voltunk, némelyik képen még apa is szerepelt. Milyen rég volt az, amikor a legnagyobb bajunk az egyszerű vámpírok, wendigók és a szellemek voltak.

Gúnyos mosolyra húztam a számat. Igen, azok az idők már elmúltak. Egymás mögé rakosgattam a képeket, az egyiken az Impala előtt fegyverrel pózoltam, hátul pedig Sammy állt és elmerült a Rubik kocka rejtelmeiben. Én voltam a gyakorlatiasabb, míg ő a logikusabb, de persze ezt hangosan soha nem mondanám ki. Nem szeretném növelni az egóját.

A következő képen egy faház szerepelt. Kissé elhanyagolt volt, de ez volt az egyik legkedvesebb emlékem és egyben legszörnyűbb is. Soha életemben nem éreztem magam még olyan boldognak, majd csalódottnak.

Tizenhat éves voltam, mikor apa felajánlotta, hogy menjünk el Colorádóba, egy kisebb faluba, mivel ideje lenne kikapcsolódnunk. Nem akartam egy lepukkadt motelba menni, ami szokásunkká vált a sárgaszemű démont üldözve, de ránéztem Sammyre, és felcsillanó szeméből láttam, elege van már apa mániákusságából. Nagy nehezen igent mondtam.

Három órás út után megérkeztünk egy alig háromezer fős településre. Sammy izgatottságában ide-oda kapkodta a tekintetét; ha valami érdekeset látott, mindig megszólalt:

– Nézd, Dean, van ott egy... és az is... meg még ott is vannak – folyamatos helyzetjelentést adva jelentkezet nála az újdonság varázsa. Apa egyenesen áthajtott a településen, majd befordult egy homokútra, a patak mellette futott, és a távolban már látható volt egy apró házikó.

– Az egyik ismerősömé, felajánlotta, hogy maradhatunk pár napig, míg ő nincs itthon – mondta, mintha magyarázkodna. Leparkolt a ház előtt, kiszálltunk, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett végtagjainkat.

– Héééé, Sammy, légy óvatos. – Nem is hallotta, úgy rohant el körbejárni a házat. Az épületbe belépve kellemes légtér uralkodott, a bútorok családias hangulatot árasztottak magukból. Az előtér után egy kisebb konyha fogadott minket a nappalival egybe nyitva. Innen két ajtó nyílt, amik a hálószobákat rejtették, mindkettő rendelkezett egy-egy fürdővel.

– Elmegyek bevásárolni, a hűtő kong az ürességtől. Vigyázz az öcsédre, és ne kóboroljatok el. – ezzel kilépett az ajtón, majd hallottam a kocsi motorjának búgását, ahogy egyre távolabb kerül tőlünk.

Sammy a cuccokat dobálta le az egyik szobába, majd rohant ki hozzám.

– Apa elment!? – mondta elszontyolodva. Szemei megteltek sértettséggel.

– Nyugi öcskös, csak bevásárol, nem szeretnénk éhen halni. – nehéz volt meggyőzni bármiről is. – Inkább menjünk ki, és nézzünk kint is... – A mondatot se bírtam befejezni, már szaladt is a hátsó udvar felé. –... körül.

Én is nekiiramodtam a felfedezésnek, hátul volt egy focipálya méretű tisztás, mögötte pedig erdő rengeteg terült el. Sammy az erdő széle felé szaladt, én lassabban követtem.

– Deaaaan, gyere mááár – ordította lihegve. –, szerintem van egy épített faház a legnagyobbon. Én már innen látok valamit, de onnan a lombkoronától nem veheted észre. Gyere már te lomha!