Út a csúcsig

Kezdet

Minden ember különbözik... vagyis ezt mondják a tudósok, akik szerint ez az állítás merő igaz. Van benne igazság, meg hazugság is. Nem mindenben különbözünk, és nem arra gondolok, hogy a lábak között mi található. Hanem arra, hogy vannak dolgok amiben Mi emberek különösen hasonlítunk egymáshoz. Én sem vagyok különb... ugyanolyan velejéig romlott ember vagyok mint a többi. Csak én nem járok templomba vasárnaponként. Najó nem csak ebben különbözök. Amúgy... el is felejtettem bemitatkozni.
A nevem Fridgerald Johnson, Michigan városában élek. Az életem mondhatni átlagos így 25 évesen. Átlagos munka, kizsigerelő, kabzsi, gyökér főnökkel az élen. Mivel szingli vagyok, kellett egy háziállat, hogy ne a magány emésszen fel, így van egy kutyusom, Molly, aki finoman szólva sincs néha a helyzet magaslatán... sőt, amint teheti ugyanúgy ökörködik mint mindig.
Visszatérve az előző témához... nem vagyunk mindenben különbözőek. Ugyanúgy lenézünk egy beteg embert, mint más és ez neki elég rosszul esik. A legfontosabb pedig az, hogy a tiszteletet mindenki ugyanolyan módon adja meg. Kidolgozhatod a beled ha kell, ha nem jó a főnöködnek dobhatod a picsába, sőt mi több, ugyanúgy kapod meg, ha tetszik, ha nem. Dolgozhatsz éjjel-nappal, de egy büdös köszönetet nem hallasz meg, csak ha nem tetszik neki jól lecsesz. Ezt már gyerekkoromban megtanultam. Igazából, itt kezdődik a történet is.
Gyerekkoromban sose voltam a legfényesebb gyöngyszem. Sose szerettek úgy mint testvéreimet, amikor csak lehetett rajtam csattant minden. Mentem ide-oda, de ha nem volt jó már kaptam a magamét. Ezért is volt az , hogy már 16 évesen elmentem dolgozni, hogy legalább távol legyek. Arról sem tudott.
- Hová mész? - kérdezte anyám.
- A haverokhoz játszani. - feleltem neki.
Ezzel a párbeszéddel sikerült elsunnyognom, a barátaimhoz. De közben egy gyorsétterem konyháját takarítottam. Egy kedves hölgy volt a munkáltatóm, akit mindig is szerettem, és ő is szeretett. Mindig adott a munkám végén valamit enni a pénz mellé. A pénz pedig jól jött, mert abból mentünk szórakozni a haverokkal. Mindig késő este értem haza.
- Hol voltál? - kérdezte anyám.
- Fociztunk a haverokkal. - feleltem neki.
- Eddig?
- Igen. Miért?
- Csak érdekelt... nem vitted ki a szemetet.
- Van még rajtam kívül 2 testvérem.
- Ez a te feladatod!
- Ez is... - motyogtam.
- Tessék?
- Semmi.
Ez volt majdnem minden alkalommal, míg nem egy évvel később megtudta az igazat.
-Fridgerald!
- Igen?
- Hallom munkád van a gyorsétteremnél.
- Kitől hallottad?

- A szomszéd látott.
- Igen ott dolgozok.
- Miért?
- Hogy legyen egy kis kajapénzem.
- Értem. De amit itthon csinálhatnál azt nem csinálod!
- De anya!
- Semmi de! Másnak megcsinálod, nekem nem.
Voltak még cifrább megszólalások is, de azokat már nem idézném fel. Lényeg hogy bármit csinálsz nem lesz jó... bárhogy küzdesz, te leszel a rossz, te leszel az akit el kell távolítani minél hamarabb, mert csak bajt csinálsz. Ennek függvényében már 18 évesen elmentem kollégiumba, amit tudtam finanszírozni egy külvárosi étterem futáraként. Nem volt sok a fizetésem, de az ellátást fizetni tudtam. Az volt az egyik alkalom, amikor anyám nem szólt be ha hazamentem, hanem megölelt. Bár a kollégiumban is így ment volna. Ismerős az a focista gyerek aki azt hiszi, hogy ő szarta a spanyol viaszt, pedig a szülei tartják el? Na, itt is megtalálható, és ez a gyerek tényleg tud. Vagyis nem... az esze annyi, mint egy krumpli, még az is tudja mikor dőljön el. Döglenek érte a csajok, de az is lehet, hogy a szájszaga miatt, mert egyszer elment előttem az orromat lecsavartam. Természetesen mindenkibe beleáll... még belém is, bár egyszer tette és megbánta. A palotapincsi haverjai nélkül semmi nem lenne, ezt már sikerült is bebizonyítania.
- Hé! - szólt.
- Nekem szólsz?
- Van itt még valaki?
- Mostmár te. Nem gondolod, hogy rossz emberrel kezdesz ki?
- Halljátok? - mondja a haverjainak. - Azt mondja, rossz emberrek kezdek ki. Mit csinálsz? Behívod anyád?
- Azt nem, de amit csinálok veled, azt nem fogod zsebre tenni.
- Mit csinálsz velem? - nevetve kérdezte.
- Küldd el kis pincsijeidet és megmutatom. Szemtől szembe legyél nagyfiú!
Megfogtam és a haverjai szeme láttára feltettem a szekrény tetejére. Nagyot ment az interneten. Még mém is volt belőle. Megérte a büntetés délután, mert azóta egy szót nem szól hozzám. Amúgy én is jó vagyok valamiben. 20 éves koromban kint voltam 3 évet Afganisztánban a hadseregben. Tehát így 25 évesen veteránnak mondhatom magam.
De a múltból visszatérve. Jelenleg a munkámban a főnököm egy igazi seggfej. Elvárja hogy kávét szarjunk a szája elé, az irodában mindenki gyűlöli. Ja, tényleg... irodában dolgozok. A munka jó, csak a főnök nem. Egy senki, mégis felvág rá. Én meg néha visszaszólok neki, csak hogy érezze a törődést.
- Kész van már Fridgerald?
- Máris!
- Ideje lenne már.
- Igyekszem, csak nem működik a nyomtató! Már fél éve mondom hogy kéne egy új, de maga besétál az irodába és megállás nélkül veri a brokit!
- Tudja kivel beszél?
- Igen!
- Akkor tartsa magát ehhez! Mégegy ilyen és repül!
Majdnem kirúgtak. Nem vesztettem volna semmit vele.
De ideje visszatérni a jelenbe, mert még ott ragadok a múltban és az nem lenne éppen a legjobb dolog.