A Csillagok Hazudnak

↠ Ｐｔ． ３ ↠

Ahogy telt az idő, Eve is egyre nagyobbra nőtt, ügyesedett, és ahogy észrevettem, engem jobban megkedvelt, mint a többieket. Ennek igazából nagyon örültem, de nem akartam a fivéreimet sem elhanyagolni. Ugyanis amióta Eve megszületett, ő került a középpontba. Engem ez egyáltalán nem zavart, sőt, büszke voltam rá, viszont Lewis és leginkább Jake ezt máshogy élte meg. Nem mondanám, hogy irigy volt rá, csak szomorú. Ha irigykedett is, nem Eve-re, hanem a figyelemre, amit kapott. Ugyanis Jake körül rövidebb ideig volt ez a nyüzsgés, ez pedig nekem és Lewisnak, most pedig Eve-nek köszönhető. Pedig Jake mindennél jobban vágyott arra, hogy legalább egy kevéske ideig körülötte forogjon a világ, és meghallgassák, megdícsérjék és figyeljenek rá. Szerettem volna neki megadni, amire vágyott, de egyedül kevés voltam ahhoz, hogy az ő kedvében is járjak.

Egyik nap az utunk a dédnagyapánkhoz, Victorhoz vezetett. Ismét akadt annyi szabadidőnk, hogy meg tudjuk látogatni őt. Izgatottan vártuk mindig, hogy láthassuk, leginkább én. Egy igazi hős a szemünkbe, és nem csak a miénkben. A második világháborúban ő is harcolt, és akad egy-két hőstette azokból az időkből. Már ennyi idősen is ő volt a példaképem. Olyan akartam lenni, mint ő. Egy hős, aki képes kockára tenni akár saját épségét is a többi ember életéért. Egy bátor, félelmet nem ismerő katona volt, és én is olyan akartam lenni. A környéken, ahol lakott, mindenki ismerte, és pontosan tudta, hogy ki is ő pontosan. Tisztelték. Nagyon tisztelték. Egyrészt a hőstettei miatt, másrészt pedig az embersége miatt. Fiatalabb korában nagyon sokat segített mindenkinek, de nem használták ki soha, hiszen egyfajta félelmet is keltett bennük. Talán a külseje, vagy a határozottsága, esetleg a hirtelen haragja miatt, de talán a neve is elég volt ahhoz, hogy egyesek rettegjenek tőle. Egy biztos, nem akartak vele ujjat húzni. Emellett pedig egy emlékmű is készült róla. Vagyis nem csak róla, hanem a város összes olyan katonájáról, akik a második világháborúban vagy valamilyen hőstettet vittek végbe, vagy pedig hősi halált haltak. A város katonai bázisa mellett van egy katonasuli is, nem messze tőlük pedig ott van az emlékpark. Nagyon szerettem oda járni, hiszen Victor papa neve is ott ékeskedik a többi mellett.

- Na, gyerekek – szólalt meg apu a volán mögül. – Megérkeztünk.

- Ezaz! – kiáltottam fel izgatottan, majd egyből az autó ajtaja felé ugrottam, és már szaladtam is a megszokott régi házikó felé.

A házat eddig szépen karban tartotta Victor papa. A kertben a fű alacsony volt, az ablak alatt volt egy aprócska virágoskert, amelyen látszott, hogy rendszeresen gondozzák. A ház falain a festék viszont már megfakult, elvesztette régi barna színét. Az ajtón lévő vörös festék is arról árulkodott, hogy nem ma volt az, amikor utoljára lefestették. A mostani alkalommal viszont a kert sem nézett ki úgy, mint eddig. A virágok kókadoztak, a gyep pedig nagyobb volt, mint általában. A házhoz vezető járda sem volt mostanában leseperve, ebben biztos voltam.

Amikor elértem a bejárati ajtót, enyhén szólva berontottam rajta. Már nagyon vártam, hogy végre találkozzak vele.

- Victor papa! – kiabáltam őt keresve. – Victor papa! Megérkeztünk!

Ő éppen a konyhában tevékenykedett, de amikor meghallotta a hangom, ő is izgatottan kapta a fejét a bejárati folyosó felé. Ahogy elszaladtam ott, először a nappaliba néztem be, de mivel ott nem találtam őt, a vele szembeni étkezőbe kukkantottam be, ahol meg is találtam, és egyből odafutottam hozzá.

- Victor papa! – kiabáltam torkom szakadtából.

- Szervusz fiacskám! – hajolt le hozzám, majd jó szorosan megölelt, miután én is a nyakába ugrottam. – Ahogy meghallottam ezt a hangzavart, egyből tudtam, hogy te vagy az! – itt elengedtük egymást, majd szemügyre vett engem. – Nahát, hogy te mekkorát nőttél már megint! Emlékszem, mikor még icipici kisbaba voltál, most meg nézzenek oda! Ha így folytatod a növekedést, magasabb leszel mint én!