A Csillagok Hazudnak

↠ Ｐｔ． ４ ↠

Újra feketébe borult a ház, és vele együtt mi is. Anyu és apu csakis fekete ruhákat vettek fel, mint a többi rokonunk. Ha én nem is hordtam sötét ruhákat, de nem láttam olyan színesen a világot, mint azelőtt. Mintha az időjárás is tudta volna, hogy tragédia történt. Napokon keresztül esett az eső, és sötét felhők takarták el a vidám Napot a szemünk elől. Nem mehettünk ki játszani, bár ez engem egyáltalán nem zavart. Nem volt kedvem hozzá. Helyette folytattam a bámulást kifelé az ablakon. Anyuék egy idő után aggódni kezdtek értem. Rengetegszer mondták, hogy foglaljam le valamivel magam, játszak a testvéreimmel vagy akár egyedül, de hiába. Ez a próbálkozásuk nem vezetett sehova. Mindig azt válaszoltam, hogy “Most nincs kedvem” vagy “Fáradt vagyok” és nem egyszer hangzott el az sem, hogy “Majd később”. Enni se ettem rendesen, csendes lettem és az iskolában sem tudtam rendesen koncentrálni, amire felhívták anyuék figyelmét is. A szüleim ezek után kezdtek igazán aggódni értem. Hiába próbáltak több időt tölteni velem, hiába akartak velem játszani, vagy beszélgetni, és hiába vittek el játszótérre, vagy egyéb helyre, nem ért semmit. Ugyanúgy rossz maradt a kedvem, és ugyanúgy csendes maradtam. Anyuék a fivéreimet is megbízták azzal, hogy beszélgessenek és foglalkozzanak velem többet, de ez is mind hiába volt. Lehet, hogy egy kevés időre elterelték a figyelmem, de ugyanúgy megmaradt a szürkeség.

Egyik nap viszont nem várt telefonhívás törte meg a csendet. A kórházból telefonáltak… megint. Aput keresték a nagymamám, vagyis az ő édesanyja miatt. Megijedtem, hiszen Victor papa is kórházba került, és nem jött haza soha többet. Nem akartam, hogy vele is ugyanaz történjen. 

- A kórházból hívtak – mondta apu anyunak, miután a telefonját a zsebébe csúsztatta. – Az anyám elesett és eltörte a karját. Be kellene mennem hozzá.

- Menj csak, én itthon tartom a frontot – mosolygott rá anyu.

A nappaliból hallgattam végig a beszélgetésüket, és nem bírtam szó nélkül hagyni. Féltettem a mamát.

- De ugye ő haza fog jönni? – szaladtam a konyhába anyuékhoz kétségbeesetten. Ők egymásra néztek a hirtelen aggodalmamon, majd ismét rám.

- Persze, hogy hazajön – válaszolt értetlenül apu. – Miért kérdezed?

- Hát… Victor papa sem jött haza, és…

- De a mama haza fog jönni – borzolta össze a hajam. – Ő csak megütötte a kezét. Minden rendben lesz vele.

- Biztos? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ígérem, jól lesz. De most be kell mennem hozzá. Majd jövök, rendben, Aaron?

Bólogattam, majd halványan rá mosolyogtam. Miután elhagyta a házat, én vissza sétáltam a nappaliba, anyu pedig Eve-hez sietett. Azt hittem, hogy a nap további része így fog eltelni, de tévedtem. Lewis jelent meg a nappaliban.

- Aaron! – szólalt meg a hátam mögül. – Segítesz nekem?

A kanapén ültem, onnan fordultam hátra az öcsémhez. Két mankót tartott a hóna alatt, és bizonytalanul álldogált velük a kanapé másik végében.

- Miben? – érdeklődtem.

- Szeretnék kicsit gyakorolni, hogy jobban menjen a séta ezekkel, de egyedül nehéz.

- Anya nem tudna segíteni? Vagy Jake?

- Anya mérges lenne, ha megtudná, Jake meg… Én veled szeretnék gyakorolni – nézett rám búsan.

Gondolkodóba estem. Lewis számít rám, nem hagyhatom magára. Fontos neki az, hogy jól tudjon sétálni, és ne kelljen mindig a kerekesszékben ülnie. Ha egészséges lenne mindkét lába, lefogadnám, hogy olyan hiperaktív lenne, mint én. Viszont így sajnos korlátozva van. Segítenem kell neki, hogy ezeket az akadályokat legyőzze. Nem szeretném, hogy bármiből kimaradjon. Végül rámosolyogtam, majd felálltam és oda sétáltam hozzá.