Keretbe foglaljuk

1

   Tudod, ki vezeti a villamost? Erikának hívják, egy hete az 1-es villamos vezetőkabinjában lógott szőke hajtincse a szemébe, miközben riadtan húzta meg a féket csörömpöléssel egybekötve. Egy részeg, társadalom perifériájára sodródott, egyetlen egy szerepet betöltő hajléktalan bukdácsolt át a síneken, figyelmen kívül hagyva minden rizikóját az akciójának. Erika, le a kalappal. Megmentetted a menthetetlent is. Most a várost átszelő 4-es elején mosolyog, valamilyen oknál fogva átfestette a haját vörösre. Valentin nap előtt szükséges volt egy vad váltás, hogy fellángoljon az, ami a 10 éves házasság utolsó pár évében ellaposodott? Az a nagydobra vert szerelem, ugyebár. Olyan ember szeretnél lenni, akit nem csak a munkatársai – azok közül is zömében a férfiak – becsülnek meg, hanem feleségként is megfelel a szerepelvárásnak? Lehet, rosszul választottál, Erika, mert a köpcös férjed egy természetesen vörösre pigmentált hajba túrt bele a múltéjjel, de te erről nem tudsz. Én is csak véletlenül tudom, ne aggódj! Maradjon titok. Nem valószínű, hogy van gyermeked, aki anyának szólít, az anyáknak mindig van egy kép a pénztárcájukban, de neked semmi nincs ott, csak egy befizetett csekkszelvény, ami biztos, hogy nem egy ebédcsekk, ahhoz túl sok az összeg. Erika izgalmas személyiség, de nem érdemel több figyelmet, ez az igazság. Bár megcsalás áldozatának lenni nem kellemes, és lehet, egy év múlva beadja a válópert, de én arról már nem szeretnék tudni. Maradjon csak az 1-es és 4-es villamos vezetője, aki jelentéktelennek tűnő, szereptelen életeket ment meg. Ambivalens érzésekkel állok minden villamos bizonytalan talaján, az emberek kavalkádjában. Van, aki parfümöt, némelyek alkoholt árasztanak magukból, egy hatalmas ocsmány szagfelhőbe borítva a teret. Egy férfi mellettem nézelődik ki az ablakon. Nem szólal meg, nem tudom, hogy milyen nyelven gondolkodik az agya, de azt biztosra tudom, hogy házas, amit egy gyűrű pecsétel meg az ujján. Érdeklődve lesi a nagyvárost, és kedvem támad mellé ülni, ugyanabban a gyerekes, lenyűgözött pózban kémlelni a beszélő, nagy épületeket. Nem teszem meg, pedig szabad a szemközti szék. Helyette inkább zavarba ejtően közel kerülök hozzá, mialatt három embert próbálok elengedni mögöttem. Csípőm kabátjához ér, és elképzelem, ahogy hajból némi hányt szenvedő fején érzi leheletemet. Majd annak ellenére, hogy kényelmes a közelség, visszahelyezkedem eredeti álláspontomra, amint újra szabad a hátam mögött lévő folyosó. A villamoson eluralkodó „kann" elvárás alól pár utas kivételnek érzi magát, és alkohol fűtötte hangos éneklésre adja fejét, néhányan pedig még a szankcionálható „muss" elvárásnak sem felelnek meg, és átbliccelik a fél várost. Én vettem bérletet, bár sajnálva kuporgatom a következő hónapra szánt bérletpénzt, bízva abban, hogy ezúttal az állam újra elismeri fogyatékosságomat. A férfi mellettem megmozdul, és leszáll a Király utcánál. Eltűnt a gyermeki kíváncsiság előlem, és leül egy magát érettnek képzelő huszonéves nő. Haja lakkozott, táskáját nem rég vehette, idegenül áll a kezében, de kopottak a sarkai. Ő is használtruha boltokban keresi a márkás holmikat, pont, mint én, de ő tagadni próbálja. A körmét otthon festi, kissé ügyetlenül, elfelejti levágni az apró kinövéseket oldalról, és rajtahagyja a lakkot is. Amatőr, de pillásra és manikűrösre nincs pénze egyszerre. A szempillái fontosak, reménykedik abban, hogy az emberek előbb a szemébe néznek, mellét mégis kompromitálóan mély kivágású felsőben mutatja. Talán egy gazdag férfi nemiszervét próbálja elcsavarni, hogy a körmösre is legyen pénz. Talán az infláció előtt még volt pénze rá, mert körmei állapota megviseltek, de rég nem láttak már műkörmöt. Betört képernyőjű, két szériával is túlhaladott iPhone-t nyomogat vadul, és megérzéseimnek eleget téve keresi az ingyen WIFI-t, amire rá tud csatlakozni, hogy elküldje a fontos üzeneteket felszínes barátainak. Karkötőt visel, néhány karperec mellett, amire a saját nevét vésték rá, merem remélni, hogy Klaudia kapta valakitől, és nem magának vette. A Nyugatinál ő is leszáll, és a mellettem lévő két szék a végállomásig üres marad, majd a végén emberek ömlenek ki a villamosból, és a valaha volt Moszkva tér még népesebb, hering csoportok úsznak céltudatosan ide-oda. Követem a döntésképes emberseregek egyikét, habár nekem még fogalmam sincs, mihez kezdek. Elsétálok a közelben lévő bevásárlóközpont alagsorában épített boltba, és magamhoz veszem egyik káros szenvedélyem, meg valami olcsó, még éppen nem kiszáradt péksüteményt pottyantok egy zörgő papírzacskóba. Sose értettem, a papírzacskóba miért tesznek műanyagot, elveszik az értelmét annak, hogy zöld. Így csak ugyanolyan káros szemét lesz, egy kis környezetvédelemmel átitatva, hogy az előttem láthatóan környezetbarát szerepben feltűnő 50 körüli nő, nyugodt lelkiismerettel vegye el ugyanazt a zacskót, amit én. Ő egy barna, rozsos kockát vesz el magának. Pár sorral odébb megragadok egy kaktuszos energiaitalt, és a zsákmányommal beállok egy önkiszolgáló elé. A boltból való kivonulásomat egy ott dolgozó lány nézi végig mosolyogva, én pedig odabiggyesztek neki egy szeretetteli pillantást.