Keretbe foglaljuk

2

Ismerős szituációban találom magam, egy kesernyés szagú szobában, amit a földre légtelenített antibiotikumos infúzió okoz. Néha fel sem fogom a körülöttem történő változásokat vagy épp az ismétlődéseket, csak tűröm, hogy összedől a nehezen felépített varázslatos világ, és minden egyes alkalommal romba dől az álmodozás, hogy erős és egészséges vagyok. Lehet, rosszul fogom fel, de nekem élhetetlennek tűnik néha két gyógyíthatatlan állapottal küzdeni, és adott pillanatban a legbölcsebb megoldásnak azt találom, ha rezzenéstelen arccal bámulom a plafont, miközben érzem a hűvös folyadékot, ami felfut a vénámba. Nem csak az emberek, az élet is piszkosul kiszámítható, és olykor eszembe jut a két évvel ezelőtti pizzériás fiú, aki egy mosolyt nyomott a kezembe. Az egyetlen ember, akivel bár azóta se találkoztam, de a szörnyen unalmas rutinból kikanalazott pár másodpercre. Azóta elveszítettem az állásom, szerintük nem volt elég az állóképességem, ami nyújtani tudtam. Ilyen rossz kifogást is csak az talál ki, akinek kisült a kreativitás az agyából, mindenki tudja, hogy nem voltam szimpatikus neki, és ha ezt leplezetlen tartományban akarja tartani, legalább találta volna ki, hogy titokban popcorn csatára buzdítom a kollégáimat. A másfél év alatt azonban a filmipar virágzó remekműveit kísérhettem végig mozivásznon, ami kétségtelenül maradandó élményekkel gazdagított. Dorka azóta az ország másik végén helyezkedett el egy szépségipari cég címketervezőjeként, mellékállásban pedig egy virágboltban dolgozik. Én visszaköltöztem anyám nyakára, aki bár először a nyakamba ugrott, és lerángatta rólam a két hete hordott koszos pulóverem, hogy az agyondicsért új öblítőjével kimossa, elég hamar rájött, miért erőltette rám az önállóságot. Ennek ellenére újra ő cipelt be a kettes szoba rejtelmeibe, és a kúra kezdeténél újra ő magyarázta el, hogy Sarolta most nincs túl jó állapotban, megint begörcsölt, és az életkedve sem az igazi. Bár ezt jóvá kell hagynom, de újra gyerekké avanzsálva lenni egy nagyfokú önállóságra törekvő két év után negatívan kényelmes. Semmi kedvem erőltetni, hogy Dohl Sarolta vagyok, aki képes egyedül előkeresni a TAJ-kártyáját, és elmondani, hogy reggeli közben görcsölt be a veséje annyira, hogy összeesett öltözés közben. Lehet, hogy öleb vagyok, amint van, aki hajlandó ölbe venni, de rémesen idegtépő tudok lenni, ha megfosztanak az önállóságomtól. Jól hallom, hogy nem pipáltatok még ilyen ambivalens lényt? Pedig én minden nap találkozom másoknál a jelenséggel, és nevetséges, mennyire nehéz megmosni magadnak a hajad, ha a fodrász vágás előtt önként vállalkozik erre. Anyám a fodrászom, és amennyire lelkesen vállalja a szerepét, annyira utálatosan tud kiabálni, ha nem hívom fel időben a bankot azért, mert nem működik a bankkártyám. Most azonban mindegy, ki milyen gyerekes, és ki milyen következetlen a háztartásunkban, mert ő egyedül fogyasztja reggelijét, én meg várom a zajos, rutinvizitet. Várom a stabilitást az életemben, ami a labilis személyiségzavart ellensúlyozza, ami állandó kötődést szolgáltat. Több, mint két év után újra szemben találom magam az orvosom mosolyával, a jószívű nővérekkel, és nem utolsó sorban Virággal, az osztályos pszichológussal, aki annyi történetet tud rólam. Ez az a hely, ahova biztonsággal visszajárhatok, hiába akarom elfelejteni és kitörölni a létezésemhez szükséges elemekből, megmarad. Az ajtó kilincse megmoccan, miután halk koppanást hallok a kórterem ajtaján, és a csapat bevonul. A doktornő jön előre, menetel a kórlapokat mellkasához szorítva, és büszkén tekint rám, majd odafordul egy... Férfihoz. Ki ez?

- Ő itt Sarolta, akinek nagyon jó látni az asztalán a megkezdett pudingot. Tudja, miért? - A férfi nem szól, csak kérdőn néz rá – Saci egy elég kemény Anorexia Nervosában szenvedett, és különösen veszélyes állapotba került. Úgyhogy nagyon jó látni, hogy most ilyeneket eszik. Ez cukros, ugye?

Első szabály, arra, hogyan tűrd el, ahogy minden új ember érkezésekor a kezelőd elmeséli a régmúlt sebeit, és az évek óta leküzdött evészavarodról még mindig úgy beszél, mintha tegnap történt volna, és évről évre hasonló lelkesedéssel figyeli, ahogy eszel. Nos, kapcsold ki a füled. Semmi értelme ugyanazt meghallgatni milliószor, ennek ellenére jól esik, hogy ilyen őszintén örül nekem. Ha pedig tippelnem kellene, mi fog most következni, akkor a szintén évekkel ezelőtt fellángoló önsértésem kap főszerepet.