Brother's Forever

Dühös boszorkány

—Hihetetlen, ésszerűtlen!—idegeségemben belevágtam a közeli falba a poharat, lassan vörösre festve ezzel falon gyöngyökben szaladt a vér cseppentként.
Liam ijedtében hátrébb lépett egy pár lépést.
Ahogyan az emlékek át szaladtak a szemeim előtt a kezem ökölbe szorult és mérhetetlen dühöt, és tehetetlenségét éreztem.

—Tudnom kell, hogy mi folyik itt!—kiáltottam rá a még mindig ijedt Liamra. Sok mindent rá lehet bízni, de a fiatalsága sokszor hátráltatja mint sem segítene neki előre lépni.

—De..—akart belekezdeni, de beléfojtottam a szót.

—Semmi ,de részletesen kérem, hogy mi történt—szögeztem le, márpedig ha a testvéremről van szó mindent tudni akarok.

Eközben a Buorbon utcájában álló italozóban...

/Rylan/

—Hol van már az az átkozott ruha?!—üvöltöttem torkom szakadtából, ebben a porfészekben talán nem foglalkoznak a vendéggel. Egyszerűen csak szeretnék szalonképes állapotba kerülni, az Istenért 300 évig egy koporsóban kuksoltam. Mondjuk arra is gondoltam, hogy lehet kellett volna még egy pár száz év, ez az egész hely lelombozó, a korszak pedig elviselhetetlen. Hogyan lehet így élni?

—Hol van az a szörnyeteg?!—hallatszott az lentről egy idős asszony fülsiketítő üvöltése, kérem itt vannak akiknek hipper érzékeny a fülük nem lehetne diszkrétebben?  

—Lynda kérem—hallottam a pultos, hogy csitítani próbálja, hah arra nem biztos, hogy elég a nyugi, nekem lenne más ötletem is-gondoltam miközben mosolyra rándult az ajkam. Várjam a textilt vagy ugorjak le szórakozni? Nagy dilemma. Legalábbis az volt addig amíg meg nem csapta az orrom a mágia orrfacsaró bűze.

—Boszorkány—morogtam összeszorított foggal, mennyire gyűlölőm a fajtáját, mi az ördögöt keres ez itt?

—Hol van az az átkozott aki megölte a keresztlányomat?!-üvöltött újra.

—Átkozott, hm—görgettem a szót a nyelvemen—lehet, hogy az vagy, sőt több mint valószínű, de nem tűröm ha holmi mágiával telt egyszerű fehérnép, kiszakítja a dobhártyám a nyávogással, ez a rikácsolás nekem sok—nem vártam tovább leviharzottam a lépcsőn és a pult elé villantam. Remélem hamar megoldjuk ,nincs időm az efféle idő pazarló kis parttalan vitákra. Körbe pillantottam a helységbe a hangforrása után kémkedve, s ekkor a túlvilági alattomos mágia bűze megtántorított, az orromhoz kapva figyeltem az inger irányába. A szemem elé vetült egy göndör vörös hajú szeplős alacsony teremtés kinek kora jóval meghaladta a középkor virágát.

—Miben segíthetek Boszorkány?—forgattam a szemeimet, ő is rám vetette tekintetét tetőtől talpig végig mért s egy grimasz jelent meg arcán melyet undor váltott fel, na öregem én is így érzek irányodba, ebben biztos lehetsz.

—Vámpír—sziszegte.

—Szolgálatára!—hajoltam meg gúnyosan, ezután csendben kémlelt a teremben és a végén megállapodott a tekintette ismételten rajtam. Nem is hiszem el, nem lehetne egy cseppet gyorsabban?

—Mit tud egy fiatal lány kegyetlen gyilkosságáról?—kérdezte miközben kerülte a tekintetemet.

—Egy gyilkosság? hm nem is tudom, én egy vámpír vagyok, hm vérrel táplálkozom ezt adja össze—vettetem rá gúnyos mosolyt—tudja kedves, annyian halnak meg az évszázadok során, hogy már nem is tudom követni—kacagtam fel miközben rejtve a mimikáját figyeltem.

-Vámpír!—rivallt rám, ebből elegem lett felszaladt bennem a pumpa, hogy merészel folyamatosan vámpírnak nevezni, hihetetlen, én nem vagyok egy egyszerű vérszívó halhatatlan, Eredti kutyája én egy Eredeti vagyok morogtam, szemeim ezüstbe váltottak arcomon fekete erek szaladtak s kitüremkedtek a penge éles fogaim miközben a következőt sziszegtem:

—Merészelsz! —morogtam s közben hörgésbe szaladt a fel gyülemlett haragom—Nem vagyok holmi kis vérszívó, Eredetik sarja egy kis senki éjjáró—köptem indulatosan.

—Uram kérem—lépett mellém az egyik kis vérszívó ám jobb kezemmel akkorát lódítottam rajta, hogy az italozó másik végében festhette vére újra a falat.

—Még hogy nem egyszerű kis vérszívó, röhejes—nevetett fel amivel csak még inkább táncolt az idegeimen—Minden Eredetit ismerek és te nem vagy az, kis senki—sziszegte nevetve.

—Még hogy mindenkit ismersz—horkantam fel—csak azt hiszed, tudd meg hogy én is Eredeti vagyok—léptem közvetlen elé már olyan közel, hogy a bűzös undorító vére az émelygés szélére rántott—Tudd meg, hogy itt mindenki azt hiszi Nik vagyok— nevettem.

—Látom a hasonlóságot, de ettől még nem leszel Eredeti sőt ha megtudja, megbánod, hogy megszülettél—erre olyannyira felnevettem, hogy az egész hely bele remegett.

—Aranyom soha nem bánnám meg, hogy megszülettem, ami Niket illeti nem hiszen, hogy neheztelne a Bátyára—koppintottam a boszorka orrára.

—Mit?—kerekedett el a szeme.

—Elnézést a modortalanságomért—fordultam körbe a teremben majd előre hajolva fojttattam—biztosan az évszázados alvás, na mindegy is, jobb később mint soha, Hadd mutatkozzam be, a nevem Rylan Mikaelson, Niklaus ikerbátya vagyok—villantottam ki a fogam, majd újra a kis mágia kedvelőhöz léptem.

—Szeretne még valamit tőlem?—mosolyogtam, szavamra szemeit felemelte majd  az egyik pillanatban félelem majd harag gyűlölet villant át tekintetének fényén, szemét lehunyta és latínul kezdett mormolni, ebből semmi jó nem származik, hogy én hogy utálom a boszorkákat. Az ivó falai megremegtek a levegőt köd lepte és a következő pillanatban a kis Parkban álltunk a remekművem előtt.

—Nem lehetett volna egyszerűen ide jönni?—kérdeztem idegesen.

—A maga műve?—mutatott a fiatal lány irányába, önkénytelenül is elmosolyodtam mielőtt választ adtam volna.

—S ha igen?—léptem elé—Akkor mi van?—morogtam.

—Megölte a keresztlányomat—köpte könnyes szemekkel.

—Oh kedves maga egy Nagy hatalmú banya nem? miért nem tett rá véd varázst vagy írta rá, hogy egy banya keresztlánya vagyok?—gúnyolódtam rajta. Mire a szeme le csukódott s valami érthetetlen susmorgásba kezdett. A Következő amire emlékszem, hogy a Holdra nézek majd mikor a város felé indulnék realizálom, hogy más szögből látom a képet, kezeimmel meg akarom ütni az arcom, ám ehelyett egy fekete mancs vetül a szemem elé hatalmas szürke karmokkal.

—A keresztlányomért kapod, te nyavalyás, törd meg az átkot ha tudod, vagy élj örökkön örökké vérfarkasként, sok szerencsét—csipkelődött majd eltűnt.

—Fantasztikus, ebben a városban csak vámpírok és emberek vannak, kicsit sem lesz feltűnő egy 120 kg hatalmas fekete farkas.