Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggeli után elmentem a virágüzletbe. Elég gyorsan megszereztem a szükséges virágokat, és siettem haza. A nagy kupacnyi tulipán, rózsa és egyéb színes növény közül alig láttam ki. Egyszer csak a bátyám hangja ütötte meg a fülem.
- Óvatosan Josephin. Még elesel. Miért nem kérsz segítséget ilyen munkáknál?
- Mert jól esik. Bár zavar a folyamatos csiklandozás az orrom alatt.
- Csak ügyesen! – kiáltott William, és elrohant.
Az első vázáig jutottam el, hogy kicseréljem a virágokat. Egy szolgálólány épp akkor érkezett, és még időben sikerült elkapnia a fejemre hulló virágokat. Miután megköszöntem neki a segítséget, ő meghajolt és távozott. Alig tudtam kirakni tulipánokat a kék mázas vázába, valaki megrántotta a szoknyám. Wanda Long volt az, a kis tanítványom.
- Josephin, mikor kezdjük a mai órákat? – kérdezte a kislány mosolyogva.
- Tudod mit, kezdjünk egy kis ismétléssel. Gyere velem, és meséld el mit tanultunk a rózsákról, és miben tér el a liliomtól és a tulipántól!
Amig ő lelkesen mesélt, én a megmaradt vázákban kicseréltem a virágokat. Amikor végeztem, elindultunk Wandával a kert felé vízért. Ekkor hatalmas robaj hallatszott a könyvtárba vezető lépcső felől. A kislány kezébe nyomtam a nagy tárolót, és rohanni kezdtem a lépcső felé, mint valami őrült. A látvány, ami a zöld szőnyeggel díszített márvány lejárón fogadott, elrettentő volt. A bátyám feküdt mozdulatlanul a fordulóban, és a keze alatt hatalmas sötét folt borítottabe a smaragd színű szőnyeget. Ekkor befutott két testőr is az alsó szint felől. Valamiért üldözőbe vettek, és ha nem botlok el egy gyűrődésben a titkos átjárón át megszökhettem volna. Az egyik katona hatalmasat ütött a fejemre. Aztán elhalványult minden. Néhány pillanatnyi emlékem még volt, de azokra már nem emlékszem.
Körülbelül egy nap elteltével tértem teljesen magamhoz, egy székben ülve. Alig hittem a szememnek. A bíróságon ültem a vádlottak padján. Hosszú órákon át tartott a tárgyalás, mert a bíró nem volt épp a legokosabb, és nem fogadta el a bizonyítékaimat az ártatlanságomról. Végül az esküdtszék vezetője csak ennyit mondott.
-Josephin from Inwerness, bűnösnek találtatott hatalomvágy indokolta merényletért William from Inwerness ellen. A büntetés: kötél általi halál. A kivégzést holnap hat órakor hajtják végre.
A bíróság világosan kimondta a fejemre az ítélete. Úgy éreztem semmit sem tehetek, hisz senki sem hitt nekem. Pedig ártatlan voltam.
A kivégzésem előtti este Eliot Long jött be a börtönbe. Fehér arcán szánakozó kifejezés ült. Tudta, hogy nem én voltam, aki lelökte a bátyámat a lépcsőn. Sosem kívántam William halálát. Kedves és jó ember volt. Ami pedig a hatalomvágy vádját illeti, nem kellett nekem rang, annak ellenére, hogy grófi családom volt.
- Jól vagy Josephin? – zökkentett ki az elmélkedésből Eliot.
- Annak ellenére, hogy fel akarnak akasztani, egészen jól.
- Sajnos a bizonyítékot nem érkezett meg időben, és a tanukat nem vették figyelembe, viszont a testvéred nem halt meg, csak nagyon megsérült.
- Ő is jön az akasztásra? – kérdeztem szomorúan.
- Édesapád ezt akarta. – válaszolta.
- Pedig egész életemben az ő hercegségét támogattam, és annyi mindent szeretnék tenni még Inwernessért. Na és persze ott van Wanda is.
