- Pest leghírhedtebb mulatója. Ez aztán meglepett. - mondta Dénes. Hangjában aggodalom csengett. Még sosem járt a város azon részén, és a látványok miatt inkább nem is akart arra tévedni élete hátralevő részében. Ahogy ott álltak a szórakozóhely előtt, erős kétség, félelem és kíváncsiság keringett benne. Nem tudta igazából, hogy mi célból látogattak oda.
-Mi gondod van vele? - fordult felé Iván. Barna szemeiben különös csillogás tűnt fel. – Jól fogod magadat érezni. – azzal karon fogta barátját, és bevezette az Orfeum ajtaján. Ahogy beléptek, egy táncoslány fogadta őket, aki cinkos kacsintást vetett Iván felé, majd a színpad előtti asztalok egyikéhez kísérte a két ifjút. A lány távozott, aztán egy másik mosolygott rá Ivánra, mire a fiú arcán lelkes vigyor húzódott végig. Dénes érezte, hogy barátja nem először járt ott. Valami azt súgta neki, hogy Ivánnak kész hírneve van arra felé, mert mindenki nevén szólítva köszöntötte. Az ifjú pedig viszonozta az üdvözléseket, majd diáktársa felé fordult. Abban a pillanatban Dénes hátán baljós érzés futott végig. És igaza lett:
- Tele a hócipőm! A latin professzor egy igazi szörnyeteg. Megint gyengébb jegyet adott, mint amit megérdemlek. – kezdte Iván, majd hosszú szitkozódás után folytatta: -Na és persze ott van Arisztid. Elegem van abból az áskálódó görényből. Akkora mártírnak és szentnek tartja magát, hogy nincs akkora vérpad vagy katedrális, amiben elférne.
- Iván, hogy beszélsz?! Különben is, miért mondod ezt? Nem hinném, hogy Arisztid olyan rossz lenne, hogy így nyilatkozz róla.
- Á! Csak annyi a bajom vele, hogy álandóan a professzorok kegyeit keresi. Meg az a hangsúly, amivel felvág, hogy ők milyen modern otthonban élnek, de azt se tudja, mitől modern, vagy milyen jó tanuló, ám mégis álandóan azt lesi, miképp lehet a tanáraink kedvére. Na és persze ott van az álandó szipogása. Könyörgök, ha nem érzi jól magát, akkor menjen haza. Aztán az az önimádat, amivel a színpadon állt, amikor felbukkant a színészcsoportban, majd rögtön szerepet kapott. És ő volt az, aki összeugrasztott a múltkor Edvinnel. Unom már a talpnyaló, alattomos húzásait. – majd Iván arcán rémület futott végig, arca elfehéredett, akár a halottaknak, és komoly tekintettel Dénes szemébe nézett. - Amit itt hallottál, kérlek ne, hogy tovább add! Nem szeretném, hogy legyen oka sajnáltatni magát, amiért ilyeneket mondtam rá a háta mögött. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy mindenki vele foglalkozzon.
- Természetesen, senki sem fogja megtudni. – ahogy ezt kimondta, Dénes szíve összeszorult. A mindennapokban nem igazán látta, hogy milyen nagy feszültség dúlt Iván és Arisztid között. Tudta, hogy vannak nézeteltéréseik, de ezt mindössze a koruknak tudta be. Valamint tudott az Iván és Edvin közti ideiglenes haragról, ám nem is sejtette, hogy bármi köze van Arisztidhez. Nem igazán hitte el, hogy a fiú képes lenne ilyesmire, de élénken élt az emlékei között, ahogy Arisztid aggodalmát fejezte ki neki régebben arról, hogy Iván megsértené Edvint, mert arra az ismeretségük óta többször is volt példa. Ahogy ezen elmélkedett, a színpad szélén lógó függönyöket bámulta. Az este hátralévő részében igyekezett elfelejteni mindent, amit Ivántól hallott. Ám, ez nem volt egyszerű, ugyanis barátja bosszúsan felhánytorgatta a keserűségeit. Dénes a kalapja karimáját csavargatta aggodalmában. Amikor felnézett a színpadra, hogy egy kicsit feledni tudja gondolatait és érzelmeit, majd egy csillogó szempárba botlott a tekintete. Valami békés és megnyugtató érzés fogta el ezután. Ahogy a tekintetet figyelte egy ismerős édes illan csapta meg az orrát, amit odahaza érzett mindig. Honvágya volt.
Néhány nap telt el az orfeumi este után, amikor Dénes levelet kapott Arisztidtól. Barátja meghívta, hogy tartson vele egy estére a kedvenc mulatójába. Mit volt mit tenni Dénes elfogadta az invitálást. Aznap este Arisztid elvitte az Orfeumba. Ugyanaz a táncoslány kísérte az asztalukhoz. Dénes gyomra összeszorult a deja vu érzéstől. Arisztid rosszkedvűen ült vele szemben. A színpadot bámulta fél estén keresztül, aztán nagy nehezen beszélni kezdett.
