Az egész pár éve kezdődött. Magam sem tudom pontosan, hogyan működik. Vagy hogy miért történik, de történik. Úgyhogy igyekszem a legtöbbet kihozni belőle. Hiszen a személyiség átvétel egy lelkileg megterhelő képesség, hiszen a saját testedből egyszerre átkerülsz egy egészen más személy testébe.
Manapság már egész jártas vagyok benne, hogy járjak az emberek között, és hogyan ne őrüljek meg. Nagyon nehéz pillanatról pillanatra egyik ember problémáit megérteni, majd a személyiségével eggyé válni, és azon keresztül kommunikálni. Aztán csak egyik pillanatról a másikra megint egy új test, új élettörténet, új egyén. És naponta mindez akár háromszor, négyszer is megtörténik. Senki sem tudja, hogy mi történik velem, és így még keményebb megbirkózni a feladattal. Merthát vannak kifejezetten furcsa esetek a „személyiséglopásban".
Néhány hete történt, egy felhős hétfői napon. Német dolgozatot írtunk. Nagyon jól haladtam a kiadott szövegekkel, amikor már csak kettő hosszabb feladat volt hátra, akkor egy véletlen pislogás alkalmával megint éreztem, hogy kezdődik a rémálom.
Az első ember, akinek a testében találtam magam, egy harmadikos, pécsi kislány volt. Kicsi, sápadt kezében egy képet tartott, amin egy macska díszelgett. A szemein éreztem, hogy nemrég sírt. Kicsit kutakodtam az emlékei között. Elvesztette Fazekat, a cicáját, és azért érzékenyült el, mert róla kellett fogalmazást írnia. Ekkor pillantottam csak le magam elé. Láttam a kis, vonalas papírt, amin a grafittal írt szöveget elmosták a könnyei. Néhány pillanattal később a tanárnője jött oda hozzám.
-Ilonám! Mi a baj? – kérdezte barátságosan.
-Nincs semmi, Janka néni. Nincs semmi baj. – válaszoltam, és igyekeztem eltüntetni a gombócot a torkomból. Ezt követően néhány kislány társaságában plüssállatos, boszorkányos játékba keveredtem, ami valamennyire megnyugtatott, a szomorú helyzet után. Úgy éreztem, hogy néhány vidám emlék ráfér szegény Ilonára. Egy pillanatra a saját életem kúszott be a gondolataim közé. Ruby az elszökött vörös macskánk, akiről nem tudom, hogy él-e még, jutott eszembe, akit annak idején mindennél jobban szerettem. Őszintén, addig azt sem tudtam, hogy a saját életemre emlékezni tudok, ha más testében vagyok, hiszen akkor az ő személyiségük az enyém, és így csak az ő emlékeiket látom, de ha visszatérek a saját testembe, akkor emlékszek mindenre, ahol jártam. Ekkor bevillant a felismerés, hogy nekem német szövegértés dolgozatot kellene írnom. Ekkor, mint villámcsapás, hatalmas fejfájás lett úrrá rajtam. Attól féltem, hogy az agyam ripityára törik, akár egy porcelánfigura. De szerencsére jött a, kivételesen megváltást hozó, villanás.
Újabb pislogás, és megint új ember, új körülmények. Most egy színházban álltam. Kezemben egy kottával. Felnéztem. Azt hittem hanyatt esek. A kedvenc színházamban találtam magam. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer valaha a színpadról nézhetem a közönséget. Most is csak a rendező ült a sorok egyikében, de így is felemelő érzés volt. Egy ismerős énekhang épp akkor fejezett be egy dalt. Ezt követően nagy ujjongás ünnepelte. Engem is megérintett, mert úgy gondoltam, ez volt az eddigi legjobb alakítása ennél a dalnál. Ahogy tovább forgattam a fejem láttam, hogy mellettem fáradt táncosok álltak. A próbájuk nem rég ért véget. Arcukon fáradtság és elégedettség tükröződött. Amikor a tekintetemet tovább úsztattam a nézőtéren, szemembe ötlött a számomra tökéletes látkép. A távolban haloványan látszottak az aranyozott korlátok és a bordó székhuzatok, a páholyok és a díszes lámpák, a nagy csillár. Eszembe ötlött egy kép, amint egy nehezebb darab után meghajolt az egész társulat. Ekkor tovább fordítottam a tekintetemet a színpad szemben lévő vége felé, aminek a szélére a bordó függöny méltósággal lógott a plafonról. Feltekintve láttam, amit a sárga lámpák megvilágítják a díszletet. Nem is néztem a hátam mögé, mert sokkal fontosabb volt rájönnöm, hogy kinek a bőrében vagyok, sajnos ezt nem tudtam kideríteni az emlékeiből. Először a kezeimre pillantottam. Ugyanis elég könnyű volt belőle rájönni az illető kilétére. Erőteljes kéz, hosszú ujjak és szürke póló. Tehát egy fiú testébe kerültem. Ezen kívül nem sokat derítettem ki. Mielőtt tovább próbálkoztam volna, hogy megtudjam, ki is vagyok, a rendező felkiáltott:
