Más az igazi - novella ✅

2020. 10. 13., kedd

Egy kellemetlen véletlennek köszönhetően ismertem meg David "Kibaszott" Clare-t. Akkor, abban a pillanatban még nem gondoltam, hogy össze fogja törni a szívem. Annyira egy ártalmatlannak tűnő szituáció kellős közepébe csöppentünk, hogy egyikünk se sejtette, hogy lesz folytatása. Már pedig volt, és ráadásul nem is kis ideig. De kezdjünk mindent a legelejéről, mondjuk a megismerkedésünk napjától kezdve.

Emlékszem, hogy aznap szakadó esős őszi nap volt. Az idő tökéletesen szimbolizálta az esélyeimet, hogy időben beérjek. Suliba tartottam, pontosabban futottam, hogy a metrót elérjem, azonban vissza kellett fordulnom, mert otthon hagytam az esernyőmet. Muszáj volt, egész napra esőt mondtak és nem volt nálam se kapucni se semmi, ami hazafelé megvédhetett volna a csapadéktól. Ideges voltam, mert nem indult valami gördülékenyen a reggelem, többek között azért, mert elaludtam, a hajszárító nem működött és a kedvenc felsőmet se találtam. Nagyon késésben voltam, de minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem a járatomat. Az sem érdekelt volna, ha lihegve és izzadtan ugrok fel rá. Az lett volna a legkisebb problémám. De nem, sajnos nem jött össze.

Már ott voltam az állomáson, velem szemben szintén futott egy nem sokkal idősebb srác, de lényegében észre se vettük egymást, mert mindketten a csukódó ajtókat figyeltük. Pont az orrunk előtt záródtak be, ezzel pedig végérvényesen megpecsételtem a késésemet az első óráról. Egy cifra káromkodás után egy hatalmas csattanás ütötte meg a fülemet. A srác idegből rávert egyet az ajtóra, az azonban nem mozdult, helyette az egész jármű elindult, majd pillanatokkal később már csak hűlt helyét láttuk. Szépen itt hagyott minket.

– Hát ezt szépen lekéstük - fordultam a sorstársam felé. Ő rám nézett, majd bosszankodva elmosolyodott. Milyen szép mosolya volt, te jó isten! Nem mindennapi, az már biztos.

– Pedig időben itt voltunk, esküszöm rá, hogy pont itt voltunk! Igazán kinyithatta volna az ajtókat - mondta miközben a karóráját tanulmányozta és bólogatva megállapította, hogy tényleg egy perccel hamarabb indult a metró. Felkapta a fejét és ismét rám nézett.

– Ezt megszívtuk. Szerinted hol tudok panaszt tenni? - kérdezte és kicsit közelebb lépett hozzám.

– Szerintem engedd el. Hamarosan jön a következő.

– Az még legalább negyedóra. Akkor éppen, hogy csak be fogok érni a munkahelyre. Így is nagyon rizikós a helyzetem, nem akarom, hogy kirúgjanak – morgolódott az orra alatt.

– Hát figyelj, ha ez megnyugtat én lekéstem az első órámat. Ezzel a metróval még pont beértem volna, most viszont már esélytelen - sóhajtottam, aztán felemeltem a kifordult esernyőmet és visszaállítottam eredeti helyzetébe. Az idegen látva szerencsétlenkedésemet azonnal segített a fémdarabokat a helyükre tenni. Egyáltalán nem érte meg vissza rohannom érte, így is eláztam. Milyen hülye egy ötlet volt! Elvégre a víz nem árt meg, nem vagyok én cukorból! Egy életre megtanultam, hogy legyen akármilyen zord is az idő, ha késésben vagyok, semmilyen körülmények között nem rohanok vissza semmiért!

– Köszönöm - mondtam, majd magam mellé állítottam a most már normális alakot öltött esernyőmet.

– Ugyan, szívügyem segíteni a bajba jutott nőkön. Még akkor is, ha csak egy esernyő a probléma - mosolygott kedvesen. Egy pillanat alatt elpárolgott kettőnk feszültsége, amit a metró okozott.

– Jézusom milyen udvariatlan vagyok! - kapott hirtelen a homlokához, majd kezet nyújtott, hogy bemutatkozzon.

– David Clare. De szólíts csak Dave-nek.

– Örülök, hogy megismerhettelek Dave. Selena Beningtonnak hívnak.

– Örülök a találkozásnak Selena.