Rejtélyek háza(JK/JM)

13.

Ujjaimmal türelmetlenül doboltam a kormányon, arra várva, hogy végre haladjon a sor. Majdnem fél órája ültem a dugóban, s bár nem siettem különösebben sehova, mégis kezdett elegem lenni a sok idegbeteg baromból körülöttem. Könyökömmel az ablak mellett támaszkodtam, szabad kezemmel a fejem tartva, és bambán figyeltem az elém táruló utat, lassan araszolva előre. Be kellett mennem a rendőrségre egy kis megbeszélésre a főnökömmel, de nem beszéltünk meg időpontot, így kivételesen nyugodt voltam a helyzethez képest. Vállam nem fájt olyan kegyetlenül, mint vártam, kezdtem egy ponton elgondolkodni, talán Nara mégis mérget vagy franc tudja mit adott nekem, ami ennyire jól csillapítja fájdalmaimat.

-Fogd meg a kezem szépen - szólalt meg egy női hang oldalról, mire kizökkenve a bámulásból, oldalra pillantottam, a járda fele. A zebránál HeeRa álldogált, Yerim kezét szorongatva, s fejét jobbra-balra forgatva próbált meg átkelni az úton. Nagyot nyelve figyeltem, mennyire aggódva és körültekintően méri fel a környezetét, de egy autós sem adott elsőbbséget nekik, ami miatt akaratom ellenére is felhúztam magamat. Az összes gyökértől elvenném a jogosítványát, aki nem tudja a közlekedési szabályokat. Ajkamba harapva gondolkodtam, hogyan is tudnék neki segíteni, mikor hirtelen a kocsisor eleje elkezdett végre megindulni. Fejem a lány és az autók között kapkodtam, majd hirtelen felindulásból lehúztam az ablakomat.

-HeeRa!- szóltam ki. HeeRa felkapta a fejét, és érdeklődve kereste a hang forrását, amelyből a nevét hallotta, mire végre észrevett az autóban. Tekintetét végigfuttatta a kocsin, kissé megdöbbenve, valószínűleg puccosnak gondolva járgányom, s ebben igazat is adtam neki. Szemtelenül jól nézett ki, s büszke voltam arra, hogy az enyém. - Gyere, elviszlek titeket! - böktem fejemmel a hátsó ajtó fele.

A lány nem mozdult, továbbra is értetlenül nézve rám. Én magam sem értettem, mi a fenéért akarnám elvinni bárhova, mikor egy megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, hacsak egy légtérben vagyok vele. Kínos, kellemetlen és idegen. Ilyen szavakkal tudnám jellemezni.

-Nem erőltetem, de ha mégis élnél vele, most szálljatok be, mert megindult a sor - mutattam előre.

HeeRa Yerimre nézett, aki mosolyogva integetett nekem, végül gyorsan ölbe vette és miután még egyszer szétnézett az úton, sietve az autómhoz lépkedett. Egy pillanat alatt beszállt mögém, majd Yerimet az ölébe ültette és bekötötte magukon az övet.

-Köszönöm - nézett rám a visszapillantó tükörből, mire csak bólintottam és elindultam, ahogyan az előttem várakozó autók is.

-Kényelmesebb, mint a busz vagy a sétálás - vontam vállat, bár nem volt a legjobb ötlet, elrejtettem előle kínomat. - Hova mentek?

-Kinéztem Yerimnek egy óvodát a közelben. Próbanapot tartunk, megnézzük, hogy egyáltalán tetszik-e neki, hogyan szokik be, hogyan reagál a többi gyerekre...még nincs itt az ideje, de munka szempontjából nekem sokkal könnyebb lenne, minél hamarabb visszamenni. Remélem minden rendben lesz.

-Felvették? - kérdeztem.

-Még várólistán vagyunk, de megengedték, hogy elvigyem megnézni. Úgy gondoltam, nem tartom fent feleslegesen a helyet mások elől, ha nekünk mégsem válik be.

-Ez kedves tőled - pillantottam rá a tükörből. - Ha esetleg mégis odavinnéd, szólj. Ismerek ott egy vezetőt - magyaráztam, ami igaz is volt. Az egyik osztályvezetőnk felesége bennfentes az óvodák között, simán el tudom intézni nekik a helyet, bár nem tudom miért is tenném. Ez a lány nekem senkim nem volt, még a szomszédja sem voltam régóta. Mégis úgy éreztem, meg akarom tenni érte és a gyerekért, aki érdeklődve bámult kifelé az ablakon.

-Az...az nagy segítség lenne - sóhajtotta és megigazította Yerim fejét az egyik csatot, amit vékonyka kis hajába tűzött. - Köszönöm. Ha érdekel a dolog, akkor szólok.

-Hm - bólintottam.

-Nagyon szép az autód - mosolygott rám, arckifejezésétől pedig megremegett gyomrom. Olyan gyönyörű volt, hogy alig hittem el, ilyen létezik. Gyönyörű, de nagyon vékony, és aggasztott, talán a sok tehertől ilyen, ami ránehezedik. Alig lehetett fiatalabb nálam, vagy egyidős velem. Egyedül nevelt egy gyereket, dolgozott amikor tudott, egyedül élt és bár nem tűnt úgy, hogy rossz anyagi körülmények között él, mégis aggasztott, talán vannak problémái. Szerettem volna minden nehézségét elvenni tőle, valamiért úgy éreztem okkal kerültem a szomszédjába. - Kényelmes - simított végig az ülésen.

-Oh - ocsúdtam fel gondolataim közül. - Oh, öhm..igen. Igen, nagyon szeretem én is. Összesen három darab érkezett az országba belőle, szóval...igen. Nagy büszkeségem - bólogattam.

-Mivel foglalkozol? - kérdezte hirtelen.

Embereket ölök, kérésre. Ezt nem mondhattam meg neki. Tanulok? Túl idős vagyok hozzá.

-Edzek. Személyi edző vagyok - vágtam rá hirtelen.

-Áh, értem - bólogatott. - Ez megmagyarázza a sok gépet, amit nálatok láttam.

-Igen, igen. Szoktuk használni otthon is, igen - makogtam. - És te? Mivel foglalkozol? - kérdeztem vissza. Nem akartam bunkónak tűnni vagy unottnak, s bár pontosan tudtam, hogy kicsoda, mivel foglalkozik és most mit csinál, nyilván neki erről nem kellett tudnia.

-Tanár vagyok. Eredetileg. Most minden időmet Yerim köti le, néha ha tudok besegítek az iskolában otthonról. Ezért is szeretném oviba adni. Lenne mit tennem.

Csak bólintottam egyet, a továbbiakban pedig nem tudtam mit mondani neki, vagy kérdezni. Néha rápillantottam a tükörből, vagy csak hallgattam, ahogy a gyereknek magyaráz, s valami kellemes érzésem volt ettől az autóúttól. Családias hangulata volt. Mintha közöm lett volna mindkettőjükhöz. Ismeretlen, de kellemes érzés volt, és azon kaptam magam, hogy soha nem akarok odaérni az óvodához. De sajnos megérkeztünk.

-Nagyon köszönjük, tényleg. Megháláljuk - hajolt meg, a gyerek kezét fogva.

-Meg ne próbáld, örömmel tettem. Szia Yerim! - intettem a kislánynak, aki széles vigyorral az arcán nézett vissza rám. - Érezd jól magad!

A biztonság kedvéért megvártam, míg mindketten az épületbe mennek, s csak azután fordultam ki a parkolóból. Nagyot sóhajtva kanyarodtam a rendőrség fele, előre felkészítve magamat a beszélgetésre. Még mindig nem jutottunk egyről a kettőre, de engem már meglőttek, az egyik lakó átlát a szitán, s sejti, hogy valami gyanús körülöttünk, az én figyelmem pedig kezdi elvonni a szomszédban lakó nő, akivel még nem tudtam, de olyannyira összefonódik az életem, amennyire nem számítottam.