Csend volt. Teljes csend. Csak bámultam a széles, barna ajtó melletti feliratot:
George Nelson
Rendőrkapitány
irodája
Bekopogtam, ezzel megtörve az üres folyosón uralkodó csendet.
Várakoztam néhány percen keresztül, de senki sem nyitott ajtót.
- Nyissák ki! Azonnal nyissák ki! Nem értik?! Nekem segítség kell! - kiabáltam.
Szavaimat követően az ajtó résnyire kinyílt. Óvatosan beléptem. Sehol senki.
A fal melletti íróasztalon újságok és egyéb iratok hevertek szanaszét. A sarokban áldogáló virág levelei elbarnultak. Kiszáradt szegény. A kopott padlót egy ronda, mintás szőnyeg fedte.
A bútorokon vastagon állt a por, mintha már évek óta senki sem járt volna itt.
- Ezek itt a bolodját járattják velem... Nem vicces! - kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Nem telt el sok idő, egy nő lépett be a helységbe.
- Hölgyem, segítenie kell, kérem. A rendőrkapitány...nincs itt. Most minden perc számít. A testvérem...a testvérem eltűnt. Tegnap nem jött haza... - hadartam.
- Kérem, nyugodjon meg - mondta a nő nyugodt hangon - önnek nincs testvére.
Szavai égették a lelkemet. Mintha forró vízbe mártottak volna. Egyszerre fáztam és éreztem azt az élesen perzselő fájdalmat. A légzésem felgyorsult, a mellkasomra nagy súly nehezedett. Nem akartam hinni a saját fülemnek.
- Kérem, nyugodjon meg - ismételte - tudok önnek segíteni.
Közeledni kezdett felém kifejezéstelen arcal. Fehér köpenyéből egy fecskendőt húzott elő.
- Nyugodjon meg. Csak egy kis csípést fog érezni.
A berendezés hirtelen eltűnt. A padlót sem fedte tovább az a csúnya szőnyeg, de bár fedte volna. Fehér csempék hidegét éreztem a talpam alatt. Minden fehérré vállt. A falak, az ágyam, de még a sarokban álló szék nélküli asztalka is.
Egyszer csak megszűnt minden, ami fájt, minden, ami bántott. Teljes sötétség lett körülöttem.
