Egy játékbaba meséje

Az életem nem volt könnyű. Tudom, mire gondolsz: játékbaba vagy. A babákat ölelgetik, dédelgetik, semmi miatt sem kell aggódniuk. És félig-meddig igazad is van.

Az életem első két éve csodálatos volt. Elégedett lehettem.

Alig két napja ültem a polcon számos hasonmásommal együtt, amikor a harmadik napon két fiatal nő jelent meg előttem. Az egyik felvette a fivéremet, a másik pedig, egy szőke hajú, homlokráncolva nézett rám. Szemlátomást nem volt lenyűgözve. Bevallom, szörnyen éreztem magam, amikor fölvett és a másik nőre mosolyogva azt mondta:

– Hát igen, igen, persze. Minden gyereknek kell egy ilyen.

Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, tudtam, hogy nem őszinte. Biztos voltam benne, hogy magával visz, aztán kidob majd a kukába. Azt mondják, az a legrettenetesebb hely egy játékbaba számára. Azt kívántam, bárcsak a fivérem helyében lehetnék. A másik nőnek nagyon tetszett, kedvesen mosolygott rá.

A szőke nő megint elfintorodott, ahogy rám nézett. Aztán már hirtelen mosolygott, noha nem rám. Lejjebb eresztett, mire egy pár apró kéz ragadott meg és szorított meg erősen. Egy kicsi szőke fiú ragyogtatta rám a mosolyát.

– Nagyon tetszik, anyám. Köszönöm – mondta.

Egy egész kicsit megnyugodtam. Talán mégsem fogok a kukában kikötni.

Félig lett csak igazam. Amikor megérkeztünk a hatalmas, komor házba, a szőke nő megint rám fintorgott, és azt mondta:

– Dobd el azt a babát, drágám.

– Igen, anyám – felelte a fiú, én pedig összeszorítottam a szememet. Abban reménykedtem, hogy a kuka nem egy sötét, vigasztalan hely. Talán más játékbabák is vannak ott, és nem leszek egyedül.

Féltem. Ha nem játékbaba lettem volna, még remegek is.

A kisfiú megszorított, és a fülembe suttogta:

– Ne aggódj. Nálam biztonságban leszel.

Nem mertem hinni neki. De azon az éjszakán puha ágyban találtam magamat, egy meleg, alvó testhez simulva, szoros ölelésbe burkolva. Még sosem aludtam olyan jól, mint akkor.

A hónapok gyorsan teltek. Az éjszakáimat a kisfiú ölelő karjai közt töltöttem, a vágyait és álmait hallgatva, a nappalokat pedig egy apró, sötét helyre bezárva. Ezt a részét nem szerettem, de a többi baba nagyon irigyelte az alvási körülményeimet, úgyhogy mindent egybevetve elégedett voltam.

A bajok két év múlva kezdődtek.

Egy nap a fiú felkapott, és azt mondta, egy időre el kell mennie.

– Nem vihetlek magammal – közölte, és homlokon csókolt. – Légy jó.

Szomorúan, de engedelmeskedtem. Megint bedugott a sötét fiókba, és én türelmesen vártam, hogy visszatérjen. Beletelt egy időbe, de valóban visszajött, aztán amikor kivett végre a fiókból, képes lettem volna kiugrani a bőrömből. Annyira boldog voltam, hogy megtartotta az ígéretét.

Ő azonban ő nem látszott boldognak. Haragosan nézett rám, pont ahogy a szőke nő is szokott. Aztán kitépte a karomat – ez szerencsére nem fájt, de szörnyen zavarba ejtett –, és visszadugott a fiókba.

Sosem tudtam meg, mi ment félre. Csak annyit tudtam, hogy a szőke fiú már nem szeret többé. Hallottam róla, hogy történik ilyesmi. A gyerekek felnőnek, és eldobják a játékaikat. De legalább nem dobott a kukába.

A rákövetkező pár évben magányos voltam, és szörnyen unatkoztam. Néha láttam a szőke fiút. Kinyitotta a fiókot, kivett valamit – sosem engem – grimaszolt, és újra bezárt.