Minden érintés

Festmény

Minden érintés

77. rész

Mindenki tudja, hogy minden jónak egyszer vége lesz. Az emberek abban reménykednek, hogy a vég minél később jön el, hogy legyen idejük kihasználni a jót. Semmi sem tart örökké, és ez nagyon sok helyzetben bebizonyosodott. Azonban tényleg léteznek olyan szerelmek, amelyek kitartanak az örökkévalóságig. De vajon honnan tudják az emberek, hogy az ő szerelmük is ilyen lesz?

Három hónappal később

Reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a bal alkarom. Ismerős érzés volt, hisz eddig minden gyűlésnél ezt a fájdalmat éreztem. Mintha ezer meg egy tűvel szurkálnák a karomat, és ezáltal forró lesz ha megérintem, szinte már tüzel. A hátamra feküdtem, kapkodtam a levegőt, ökölbe szorítottam a kezemet és szorítottam a szemeim, hisz olyan fájdalom kerített magába ami elviselhetetlen. Azonban ha fáj a Sötét Jegy, akkor az azt jelenti, hogy Voldemort nemsokára megjelenik. Utálok Halálfaló lenni, elvették tőlem a szabadságomat és mindent amit szerettem. Mostanában sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt az életet és rá kellett, hogy jöjjek, semmivel. Hisz én sosem tettem semmi rosszat, talán az előző életemben egy rossz ember voltam és Merlin ezzel akar most büntetni. Nem tudom. Azonban örülnék ha vége lenne és haza mehetnék a szüleimhez akik már biztos halálra aggódták magukat miattam, ugyanis a leveleimben semmi érdekfeszítőt nem írtam, sőt, volt mikor válaszolni sem válaszoltam.

Felvettem egy fekete inget aminek az alját beletűrtem a szoknyámba, és úgy igazgattam, hogy ne lógjon ki a szoknya alól. Feltettem a combomra a combfixemmel a pálcámat, majd felhúztam a magassarkút amitől elszokott a lábam és elsőre fura volt. Lementem a lépcsőn, hogy felvegyem a bejárati ajtó előtti újságot, amit minden reggel pontban nyolc harminckor dobnak le az ajtó előtti szőnyegre. Az egyik manóval készítettem magamnak egy kávét, majd a nappaliba a fotelbe leülve elővettem az újságot, és elkezdtem olvasgatni. Ahogy olvastam, szinte elkapott az a különösen rossz érzés. Három hónapja elvagyok szigetelve a külvilágtól, a Malfoy családnál vagyok a többiek néha meglátogatnak, én meg arra gondolok, hogy milyen jó lenne ha én is elmehetnék innen velük együtt. Azonban ezt az újságot olvasva, rájöttem, hogy nem is olyan rossz, hogy nem mentem sehova, hisz a lehető legrosszabb dolgok történtek. Pánikot keltett a Sötét Jegy, egyre több a Halálfaló, terjed az erőszak, lemészároltak egy Mugli családot.. A Mugli emberek szinte menekülnek, és nem számít nekik, hogy hova mennek. Egyszerűen csak fogják az összes holmijukat, és olyan messzire mennek amilyen messzire csak tudnak. Megértem őket és valamilyen szinten irigylem is azokat az embereket, akik megtehetik, hogy mindenféle gond nélkül elmehetnek és nem fogják őket üldözni. A Weasley család újra építette a házát, aminek nagyon örülök. Bellatrix nagyon csúnyán elbánt a Weasley házzal. Hermione arra a döntésre jutott, hogy annak érdekében, hogy megtudja védeni a szüleit, kitörölte magát az emlékükből. Szép tett, azt hiszem én is ezt csinálnám. Harry nevelőszülei is kezdték felfogni, hogy ami a mi világunkban folyik az nem tesz jót a varázstalan embereknek, így ők is elmentek, egyedül hagyva Harryt abban a jelenleg üres házban amiben felnőtt. Emberek százainak kellett pszichológust fogadniuk, mert nem tudják feldolgozni a hirtelen változást. Ami a mi világunkban történik nap mint nap az olyan messzire is elnyúl, hogy már a Mugli emberek is félnek. Eddig még sosem volt arra példa, hogy az Aranyvérűek közül vagy éppen a Halálfalók közül valaki, vagy valakik megtámadják a Mugli származású embereket, azonban már ez is megtörtént, ráadásul nem is egyszer. A világunkban mindenki a Minisztert szidja, vagyis az apámat amiért nem csinál semmit. De mit lehetne? Ha bármit tesz, Voldemort megy és megöli. Voldemort olyan változásokat hoz be mindenki világába, amibe senki sem akar beleszólni. Rettegésben tart mindent és mindenkit.