𝐃𝐀𝐑𝐊 𝐅𝐀𝐈𝐑𝐘𝐓𝐀𝐋𝐄𝐒 - 𝐒𝐇𝐎𝐑𝐓 𝐒𝐓𝐎𝐑𝐈𝐄𝐒

𝐔𝐍𝐃𝐄𝐑𝐍𝐄𝐀𝐓𝐇 𝐓𝐇𝐄 𝐓𝐑𝐄𝐄 (𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇)

•❅───✧❅✦❅✧───❅•

𝙶𝙸𝙰

Sosem volt bajom a karácsonnyal. Sőt, kimondottan szeretem ezt az ünnepet, mégis a menekülő útvonalat keresem, aminek köszönhetően remélhetőleg úgy tűnhetek el ebből a bolondok házából, hogy legalább a holnapi napig észre se vegyék a hiányomat. És ezt még az egyik nagy kedvencem, a Santa Tell Me sem akadályozhatja meg, pedig Ariana Grande karácsonyi dalai mindig sokat dobnak a hangulatomon.

– Upsz! – hallom meg az unokatestvérem hangját, amint tőlem néhány méterre a földnek szegezi a tekintetét.

Lassan oldalra hajolok a fotelben ülve, hogy kiderítsem, mi a fene történt már megint. Ha azt mondom, a pulzusom az egekbe szökik egy szempillantás alatt, az közel sem elég kifejező az adott szituációra. Jóllehet, én sem voltam az a mintagyerek, mert szerettem mindent megnézni és megfogni, de soha nem törtem el semmit.

Főleg nem másoknál.

Ellenben Renata Fabbri kétéves kora óta előszeretettel tesz tönkre dolgokat, ha nálunk járnak. Az ember azt gondolná, hogy idővel megtanulja, mit szabad és mit nem, de mégsem ez a helyzet. Nos, fogalmazhatunk úgy, hogy inkább lett egyre kíváncsibb és kotnyelesebb, mintsem elővigyázatosabb. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a nappali padlóján darabokban heverő porcelán váza, körülötte öt szál rózsával és egy nagy víztócsával.

Eltörte a kedvenc vázámat.

Azt, amiben tartom az apám által kapott rózsákat. Tudniillik, Gabriele Esposito minden egyes alkalommal, amikor hazatér egy hosszabb útról, megajándékoz engem egy szállal, míg az anyámnak orchideát szokott venni. Ennek köszönhetően a lakásunk néha azt a benyomást kelti, hogy botanikus kertben élünk, de minket ez nem zavar.

Az engem viszont annál inkább, hogy egy olyan emlék semmisült meg, ami egyedi darab volt, amit az apám direkt nekem készíttetett és valószínűleg egy kisebb vagyonba került, habár az érzelmi értéke jóval meghaladja a dollárban kifejezhető értékét.

– Elegem van! – Felpattanok a fotelből, aztán elkiáltom magamat, talán nagyobb hévvel, mint kellene. Bár őszintén szólva magasról szarok rá, hogy a többiek mit gondolnak. Betelt a pohár, nem bírom tovább.

– Gianna, mi a baj? – fordul felém az anyám teljes meglepettséggel, kezében egy piros bögrével, rajta arannyal írva a karácsony szó. Legalább tíz másik ehhez hasonló van a konyhaszekrényben, ha nem rögtön a duplája, csak hogy minden napra jusson más a szeretet ünnepét megelőzően.

Mellette áll az apám öccse, Aldo Esposito és annak felesége, Nicoletta – vagy ahogyan mi hívjuk, Letti. Alig egy éve házasok, de szerintem már a találkozásuk pillanatában összeházasodhattak volna, legalábbis az egymás irányába tanúsított viselkedésük erről árulkodik. Ha létezik igaz szerelem, az övék egészen biztosan az.

– Eltörte – mutatok a földre. – Az volt a kedvencem és ez az ördögfióka eltörte.

Egy másodperc.

Ennyi kell Cecilia Patricellinek, hogy teljes testével felém forduljon, mintha eddig nem is igazán szentelte volna nekem a figyelmét. Szerette előadni, hogy érinthetetlen, de azzal nem számolt, hogy egy életre meguntam a viselkedését, amit lehet, hogy más még el tudna viselni, de nálam átlépte azt a képzeletbeli határt.

– Hogy mondtad? – kérdezi felhúzott szemöldökkel. Az anyámnak is van egy stílusa, nem tagadom, de a húga még azon is túltesz. Lehet, hogy a külső jegyeik tekintetében sok mindenben osztoznak, mégis könnyű különbséget vonnia annak közöttük, aki csak egy kicsit is ismeri mindkettőjüket. Ezért nem lep meg a reakciója, hallva a lányára vonatkozó jelzőt.