ötletfoszlányok

3.

Egy elhagyatott HÉV vágányon sétálok. Ide hallom ahogy a részeg emberek felettéb hamis hangon háborús indulókat énekelnek. Egyszercsak egy erősebb széllökés következtében a két vas közé esem és a fenekemen landolok. Felállva óvatosan leporolom a nadrágomat és tovább indulok a poros földúton. Lépteim alatt recseg a kő, széttörött szeszesüvegek szilánkjai és fadarabok vegyes keveréke. Meg kell hogy mondjam, egészen kielégítő hangja van. Az elhagyatott vágány mellett van még egy pár használatban lévő sín, és éppen elhalad mellettem egy vonat. A mellettem lévő toronyóra fülsüketítő hangon delet üt. Aztán egyszerre több minden történik. Először egy újabb széllökés amely az előzőnél erősebb újfent fenekemre kényezerít. Másodszor realizálom, hogy a szél sehol máshol nem fúj, hogy a föld remeg, és hogy ez kibaszottul nem egy széllökés volt. Felnézek és annyit látok, hogy a végtagjaimból ömlik a vörös vér. Szétcincálódott leszakadt testrészeim ide látszanak, nem estek túl messze, így látom milyen egyenesen vágta el a húsomat valamint a csontomat a kerék. A szemeimből könnyek folynak, a sós ízt êrzem ugyan, de a fájdalmat még elnyomja az adrenalin. Logikusan gondolkodva tudom, hogy meg fogok halni, és ahogy a gondolatot valóban felfogom, fülsüketítő ordításba kezdek. Legalábbis kezdenék, de a következő nagy realizáció ideje is eljön: a fejem is levágták. Ettől még jobban sikítani akarok. A lelkem szinte elhagyja a testem. Vagy várjunk csak? Ó nem. Nem nem nem. A lelkem tényleg elhagyta a testem! Baszki baszki baszki.
Szellem lettem. De hogy történt ez? Nem is láttam semmit. Visszanézek oda ahol a testem hever. Fölötte egy átlátszó, épphogy csak észrevehető vonat áll. Félve megmozdítom szellem testemet, és odasétálok, majd felszállok. Odabent szinte egyedül vagyok, egy fiatal fiút kivéve senki nincs ott. A sokktól még beszélni is alig tudok, de végül megköszörülöm a torkomat és a srác rám néz. Teljesen meglepődött arckifejezés ül az arcán.

És ennyi vót mese vót mer nincs ötletem, helyesírási