Ügyelj mit mutatsz magadból

Instrukció az olvasónak

Úgy gondolom, hogy egy témát, amit ezer féle képen lehetne kezdeni, nehéz bevezetni az olvasónak úgy, hogy annak minden szegmense érthető legyen számára, és, hogy ugyan olyan érzések fogják el őt is, mint az írót. Talán ezt lehetetlen is elérni, feltételezem ezért olyan gyönyörű az, hogy egy irodalmi műben bár betűk véletlen szerű sorrendjei szerepelnek, konkrét szavak mögött, ha nem teljesen, de mindenkit valami más érzés fog el. Egy történet megértése más impulzust adhat fiatalabbaknak, korosabbaknak, világlátóknak, konzervatív személyiségeknek, elégedetteknek és elégteleneknek. És amikor egy könyvben a történet vége felé járunk, amikor az utolsó lapot fogdozzuk már századszorra aznap és mikor az utolsó szóra esik tekintetünk, majd nagy nehezen becsukjuk a könyvet és hirtelen szembesülünk a könyv kiolvasása utáni nagy csenddel, már csak rajtunk múlik, hogy szeretnénk e értelmezni a több száz oldalon át leírt szavak mondanivalóját vagy nem. És ha a választ keressük, hogy melyik a bölcsebb döntés - megérteni vagy nem - egy művet, akkor azt felelném, hogy eddigi tapasztalataim után erre még én sem tudom a választ. Persze sokan közülünk rávágnák, hogy persze, egy értelmes ember a könyv becsukása után minden leírt szituációt elemezne, töprengene a problémák leírásán, beleképzelné magát a főszereplő helyébe  és satöbbi. Ez persze szerintem egy érett gondolkodásra vall az olvasótól, viszont ahogy már említettem is, senki nem tudja pontosan ugyan azt az érzést elérni az olvasás után, mint azt, amikor az író érzett. Mindenkire valahogy máshogy hatnak azok a szavak. És az impulzus reakciót vált ki az emberekből, olykor olyan reakciót, hogy annak maradványai komoly új perspektíva nézeteket válthatnak ki az emberekből, maradandó sebeket vagy felvilágosodást az akkori helyzetükről. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon megérte értelmezni a történetet, ezzel együtt felfedezni a hasonlóságot saját ramacs helyzetünkben, vagy pedig csak felületesen, egy jót kellett volna szórakozni az olvasottakon. Vagy az, hogy minek kellett jobban belevésnünk magunkat a történetbe, ezáltal felfedezni benne saját szituációnkat. Ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a gondolatmenetet minél többen megértsék (mivel a műnek is ez lesz a gócpontja, és nem vagyok biztos benne, hogy értelmesen fogalmazom), ezért is újra megközelítem a témát egy szimbolikus hasonlattal : tételezzük fel, hogy van két személy. Mind a ketten egy elhagyatott, ámbár szép gótikus templom előtt állnak. Mind a kettő csodálja ezt az épületet, nincs kifogásuk abban, hogy akár csak egy repedés vagy tervezési hiba is lenne a templom falain. Az egyik megelégszik a szeme elé nyújtott látvánnyal és tovább megy. Lett egy jó emléke arról a helyről, ahol ez a templom volt és kész, sosem akart bemenni a templomba. Viszont az a másik azzal, hogy a templom falait nézze nem volt megelégedve, ezért úgy dönt, hogy bemegy a templomba. És amikor belép azt veszi észre, hogy minél több időt töltött bent, annál jobban szembesült azzal, hogy a templom belseje tele van szeméttel. Műanyag, törött üvegek, használt óvszerek és folytathatnám. Mint egy tipikus elhagyatott épületben. És amikor kijön és hazamegy azon gondolkozik: meg érte nekem tovább kutakodnom? Miért kellett bemennem, miért nem volt nekem elég az, hogy csak kívülről bámuljam ezt az építészeti remekművet? És megtörtént a reakció.
Míg az első ember felületesen nézett a templomra, addig a másik, habár több érzelmet fűzött az épülethez, sajnos vele együtt szembesült a hátrányaival is. Ezt nevezném egoista telhetetlenségnek. De szintén hangsúlyoznám, a leírt szavak nem ugyan azt az érzést kelti mindenkiben.

Szinte egyértelmű volt, hogy a már leírt gondolatok részben a tudatosságról, önzőségről, túlgondolásról, túlfűtött érzékenységről, analizálásról és hozzájuk fogható átvitt érzelmekről szólnak. És ezek olyan nem megfogható érzések, amiket én is és velem együtt mindenki legalább már egyszer megtapasztalt. Újból le tudnám írni, hogy ezek az impulzusok mindenkiben más érzést keltenek, de ha ezt valóban megtenném, akkor biztos vagyok benne, hogy az olvasók nyolcvan százalékát már így, az elején elveszteném, szóval bölcsebb döntés lenne inkább tovább lapozni (ahogyan a tovább lapozás is egy döntő tulajdonság lenne elsajátítani az életünkben).

De most akkor térjünk is rá a történetünkre. Megpróbálom tő mondatokban leírni a főbb történetszálakat és a tragikus esetét, két húsz év körüli fiatal felnőttnek, akiknek kivételesen érdekes közük van egymáshoz. Ahogy már említettem, erről a két emberről fog szólni legfőbbképpen a történet, és bár érdekes a kapcsolat közöttük, mégis fellelhető benne szinte az összes tulajdonság, amikről már az előzőekben írtam. Az, hogy milyen fontos valójában az érték az emberekben, amiket képviselnek vagy nem. És ugyanakkor milyen fontos megtartanunk az értéket magunkban, legyen szó akár erkölcsi tettekről is. De nem is szeretném tovább szaporítani a szót, azt meg végképp nem, hogy unalmassá váljon ez a hosszan tartó történet, amit feltételezéseim szerint részekben fogok kiadni, csakhogy legyen mindig valami új az olvasónak. Nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy a regényben hangsúlyozottan NEM a nemek harcáról lesz szó, mivel az még tőlem is undorító lenne, hogy ilyen előítéletekkel álljak a történethez.

Ui: előre is bocsánat a helyesírási problémák miatt.