Marco Caiden Herison
Minden ember életében beköszönt az a szakasz, amikor a düh és a harag uralkodik az elmén felborítva ezzel minden eddigi egyensúlyt, ami a boldogságért felelt. Nem számítanak az elvek, amik szerint éled az életed, csupán a vágy hajt az, hogy bosszút állj azért a sok rosszért, amit gyerekként kaptál, amit kínokkal a lelkedben szenvedtél végig az évek során. Azonban a bosszúvágy felemészt, megmérgezi a lelket anélkül, hogy bármit is elkövettél volna a bántalmazó egyén ellen. Hirtelen azon kapod magad, hogy a körülötted lévők félnek tőled, rettegnek attól, hogy az a mérhetetlen düh, amit a lelkedben hordozol felszínre tőr, kiteregetve minden szennyest, ami mocskossá és visszataszítóvá tett. Ezt pedig teherként hurcolom azóta, hogy először láttam apámat részegen kezet emelni anyámra – aki azóta gyógyszerfüggőként – éli mindennapjait az alkoholfüggőségben szenvedő férje mellett. Mégis mit csodálkozom azon, hogy ez a trauma elbaszottá és elcseszetté tett időközben?
-Már a tanév első napján rendetlenkedünk? – kérdezi Henriette vissza rángatva a rideg valóságba.
-Ne kezd te is, kérlek – nézek rá ingerülten.
Tény, hogy amióta az eszemet tudom rossz ember vagyok olyan, aki árt másoknak, aki kihasznál minden alkalmat arra, hogy a haragját, a dühét és az apja iránti ellenszenvét másra vetítse ki. Ez pedig gimnazistaként rossz hírnevet dukál, amire kapnak a lányok, a tanárok és az olyan barmok, akik egy hozzám hasonló semmirekellővel akarnak össze haverkodni.
Az vagyok! Semmirekellő!
-Mi történt? – kérdezi fehér köpenyét a fogasra akasztva Henriette, majd az ágyon fekvő lányhoz lép.
-Semmi – mondom röviden.
A nő vészjóslóan fordul hátra, zöld szemei kíváncsian csillannak meg a napsugarak beszűrődő fénye alatt, miközben kérlelnek, hogy beszéljek – hogy ne okozzak ennél is nagyobb fájdalmat – amit a lelkemben cipelek.
-Rendben! – mondja végül, majd ismét a lányak szenteli minden figyelmét.
Nézem, ahogy óvatosan karjára helyezi a vérnyomásmérőt, miközben ujjaival a pulzusát vizsgálja. Egy pillanatra össze gabalyodik pillantásom a betegágyon fekvő lány barna zavaros tekintetével, ahogyan abnormálisan fürkészi arcomat.
-Rendben csillagom – mondja befejezve Henriette a vizsgálódást.
-Köszönöm – mosolyog rá a lány.
Azzal az említett nő asztalához ül, majd a betegjelenlétiívet magához véve a lány adatait és panaszát kezdi el rögzíteni. Pontosan tudom, hogyan zajlik mindez, hiszen a gimi első évétől kezdve Henriette az, aki tudja min megyek keresztül nap, mint nap, ahogyan ő az egyetlen, aki tudja, hogy a poszttraumás stressz szindróma mellett dühkezelési problémában is szenvedek.
-Elmehetek? – kérdezi felülve a lány, mire a várakozás okozta ingerültségemben heves mozdulatokkal ülök le a papírokat bújó nővel szembe.
Lobbanékonyságomat érzékelve Henriette riadtan pillant fel a papírlapok mögül, majd sóhajtva adja jelzését, hogy nyugodjak meg – hiszen nem kettesben vagyunk – így még a végén megijesztem a lányt, aki a jelekből ítélve szorongással küzd.
ESTÁS LEYENDO
Emlékezet és Feledés
Novela Juvenil"Egy történet, amit a múlt szeszélyei árnyákélnak be, és két fiatal ellenszenve, ami egy idő után rögeszmévé válik." Miután Amara megkezdi az első tanítási napját az Atlantai Állami Gimnáziumban rájön, hogy múltja bélyegeit is magával cipelte San F...
