SZJG: Az olvasó lány

A New York-i utazás

Éppen a repülőgépen ülök, amely éppen New York felé repül. Na, de hogy miért megyek New York-ba? Már is mondom! Eredetileg a nyár utolsó hetében a nagyiékhoz utaztam volna Kanadába, de egy nagy esőzés miatt, beázott a ház és idő, míg rendbe hozzák az épületet. Először nagyon ki voltam, hiszen amióta elkezdődött a nyári szünet, arra vártam, hogy Kanadába utazhassak, de a beázás miatt, mindez szétesni látszott. Sőt! Már le is foglaltuk a jegyeket az útra.

DE! 

Szerencsére nagyiéknak akadt egy kedves ismerősük, aki felajánlotta, hogy hozzá költözhetnek addig, míg a házat meg nem javítják. Tehát igen, és ez a kedves barát New York-ba lakik, így kénytelenek voltak egy időre odaköltözni. Így, hogy meglátogathassam őket, New York-ba repülök Kanada helyett.

Az egyetlen bökkenő az egészben, hogy nem tudok angolul. Igen, hiába tanultam a suliban az angolt, valahogy sosem értettem meg annyira, mint a franciát. Egy nyelv mellett nehéz lett volna elsajátítani egy másikat, és nem csak a nyelvtani résszel akadtak problémáim, hanem a kiejtéssel is. Egyszerűen nem állt rá az agyam a franciáról az angolra. Mindig francia kiejtéssel próbáltam kimondani az angol szavakat, és ekkor a többiek folyamatosan kinevettek és megaláztak.

Utáltam ezt. A folytonos megalázást és a piszkálást. Egy Budai gimnáziumba nyertem felvételt, még két éve, ami akkor számomra nagyon jónak bizonyult, de most már azt kívánom, bár ne oda vetett volna a sors. A legjobb felvételit írtam, ami által az élmezőnyben voltam és így is kerültem be. Elsőként. 

A többiek már a gólya táborban is kiközösítettek, és miután megtudták, hogy én írtam a legjobb írásbelit, egyből rám aggatták a "stréber" megnevezést. Hát megmondom őszintén, ez egyáltalán nem esett jól, de az még jobban aggasztott, hogy okot sem adtam rá, hogy így viselkedjenek velem. Őszintén, nem tudom, hogy mi volt a bajuk velem, de nem is kérdeztem meg, mert ha megtettem volna, hasonló beszólásokkal bombáztak volna, mint például: "Hagyjál már Stréber!" vagy "Inkább olvassál, addig se beszélsz!" és még sorolhatnám. 

És nem csak az angollal akadtak problémáim, hanem a rajzzal is. Igen, akár hiszitek, akár nem, nem tudok rajzolni. Komolyan, még egy napot vagy egy házikót sem, egyszerűen képtelen vagyok rá. És ez volt a másik tanóra az angol mellett, amin a többiek folyton rajtam nevettek. Sokszor elvették a rajzomat a padomról és egy mozdulattal ketté tépték egy "Hopsz! Ez elszakadt, nagy kár érte!" mondat kíséretében. 

Barátok híján, nem beszélgettem senkivel, csak olvastam, mert más elfoglaltságot nem igazán találtam. A többiek ezért is piszkáltak, de az már kevésbé érdekelt, mert mikor olvastam, képes voltam kizárni őket. 

Otthon anyuéknak is elmondtam a történteket, persze nem számítottam arra, hogy annyira kiborulnak majd miatta, hogy egyből az Osztályfőnökhöz fordulnak. Hiába mondtam anyunak, hogy nem kell szólni vagy hogy felejtse el, ő hajthatatlan volt. Persze azt is tudtam, hogyha az Ofő beszél a többiekkel, csak még jobban fognak utálni. És így is lett. Nem mintha az Osztályfőnökömet érdekelte volna bármi is, hiszen a fiatal, Vass Krisztina biológia tanárnőt miért is izgatta volna, hogy velem hogyan bánnak a többiek? Egyébként ez a tipikus esete annak, hogy minden tapasztaltabb tanárnak van már osztálya, így egy tapasztalatlan, fiatal pedagógust választottak ki osztályfőnöknek, aki egyáltalán nem értett a gyerekekhez. No comment.

Aztán anyuék megelégelték ezt az egészet és kiírattak a suliból. Hát igen. Nem mintha az osztálytársaim sajnálták volna, hogy elmegyek. Épp ellenkezőleg, örültek neki, hogy végre eltűnök az életükből és aki nem is örült, az sem sajnált, csak egy vállrándítással reagálta le az egészet. És hogy én mit szóltam hozzá? Megkönnyebültem. Örültem végre, annak, hogy vége a folyamatos szívatásnak és megalázásnak. Legalábbis remélem, mert nem hiányzik még egy ugyanilyen  osztály.