𝘝𝘦𝘭𝘦𝘥 ٭ (𝘓𝘦𝘦 𝘧𝘦𝘭𝘪𝘹 𝘧𝘧. )

7. Segíts! , Szakítás

Levegő után kapkodva váltam el Felixtől. Szemeibe néztem és ő az enyémbe. Rásimított az arcomra még mindig tartva a szem kontaktust. Nem mondott semmit. Én sem szólaltam meg. Mintha értenék a szemei amit az én szemeim mondani akarnak.
Ekkor rám mosolygott, viszonoztam gesztusát. Végigsimította az arcomat és szorosan magához ölelt.
Nem akartam menni, így, vele, csak vele, senki mással, ő vele akartam lenni. Nem akartam ezt a pillanatot megszakítani vele. Akár órákig is szeretnék csak a karjaiban feküdni szótlanul. Hagyni hogy szeressen engem. Csak behunytam a szemem és éltem a pillanatban. Majd rám nézett és megszólalt.

- Én.. Ne haragudj... Ezt, ezt nem kellett volna... -nézett rám mintha kissé sajnálkozó meg bűntudatos is lenne- Bocsáss meg Yuna. Én igazán nem is tudom mi ütött belém..

Összezavarodtan néztem rá. Miért kér bocsánatot?

-Mi..? Miért kérsz bocsánatot tőlem?

Erre csak arrább nézett tőlem és egy pillanatra elgondolkodott.

-Nézd, mivel te még gyakornok vagy jelenleg, én meg egy idol.. Tudod a szabályt, a debut után három évvel később lehetsz együtt valakivel.. Ez a három év nekem letelt viszont te még nem debütáltál..
Így nem lehet kapcsolatunk, sajnálom... Én szeretlek téged Yuna, és várni fogok rád ha kell.. Ígérem.

Csak szemeibe néztem és lassan bólintottam. Egy utolsó szoros ölelést adtam neki mielőtt elindultam volna haza.

Kint már sötét van, meg hűvös is. Így felvettem a kabátom és sétáltam tovább. Telefonnal a kezemben mentem végig az utcán.
Egyszer valaki oldalról megragadta a karom és beljebb húzott a járdán. Nagyon megijedtem, nem volt ötletem sem hogy ki fogott le. Keze szorítása helyett hagyott a csuklómom meg a karomon. Próbáltam szabadulni, kiabálni de egyik sem vált be. Esélytelen volt hogy elmeneküljek. Pár másodpercnyi erőtlen, gyenge meg igen  fájdalmas próbálkozás után a látásom elhomályosodott és már alig láttam. Hallottam megállni egy autót a közelben, majd ajtó nyitódást. Az az ember aki lefogott hirtelen elengedett, én meg a földre estem. Láttam ahogy valaki éppen megüti a férfit. Ezek után egy pár percre elsötétült minden. Éreztem ahogyan valaki karjaiba vett. Nem tudtam hogy ki volt.
Ott állt velem a karjaiban amíg ki nem nyitottam a szemem. Ő volt az első akit megláttam. Felix.

Aggodalmát egyből észrevettem. Viszont láttam ahogy az akkor eltűnt az arcáról ahogy a szemeim ki nyíltak.
Magához ölelt, majd rámnézett és fel segített.
Ott álltam vele szemben és újra elvesztem a nézésében.
Csend volt közöttük. A szemeink beszéltek egymással. Csak megértő pupillái kérdeztek. És minden másodpercben az enyéimet bámulták.

Egy perc teljes csönd után szólalt meg és megkérdezte.
- Jól vagy..?

Erre válasz helyett csak bólintottam.

- Haza vigyelek?

Nézett rám majd az autója felé biccentett.

- Azt nem bánnám...

-Jólvan akkor. Szállj be.

Nyitotta ki az ajtót.

-Kösz hogy segítettél... Nem tudom mit csináltam volna ha nem jönnél.

-Szívesen, a lényeg az hogy nincs semmi bajod.

Elmosolyodott, majd vezetni kezdett. Hazavitt, a kapu előtt egy pillanatra elgondolkodtam.

-Hé, Felix. Nem jössz be?

-Jó, hát miért is ne...

Mondta majd kiszállt a kocsiból és jött velem az ajtó fele. Benyitottam és tartottam az ajtót hogy Felix be tudjon jönni. Háta mögött becsuktam az ajtót majd a nappaliba sétáltam vele. Le ültünk a kanapén majd beszélgetni kezdtük. Egy jó ideig beszélgettünk majd kaptam egy üzenetet. Hannah tól jött.