✨Napocska✨

extra alternate ending (angst!!)

pov: Szabi

- Miért nem hallgatsz meg? -kiáltom Márk után.
- Eleget hallgattalak! -kiált vissza, és csak messzebb siet tőlem. Helyzet az, hogy nem hibáztatom. Elég jogos, ahogy érez, és az is, ahogyan kimutatja; hiszen elcsesztem valamit, de jó nagyon.
Volt egy lány. Szép, szőke, bátor. Én meg részeg voltam.
- Csak állj meg! Kérlek!
Már kész lennék könyörögni -nem hagyhat csak úgy itt, úgy, hogy még magyarázatot sem adtam (bár nem tudom, mennyire is lenne nyitott rá), bocsánatot sem kértem rendesen- amikor valóban megáll, és makacsul felém fordul.
- Hallgatlak -mondja, hangja halk, és mintha az utolsó reménymaradványon próbálna megkapaszkodni a saját érdekében. Megintcsak, nem hibáztatom.
- Én... -kezdem, de megakad a nyelvem. Úristen, de nehéz magyarázni a megmagyarázhatatlant -miért ilyen nehéz? - nagyon elcsesztem.
Márk keserűen elneveti magát. - Nem mondod.
Visszafogom a kényszert, hogy a szemem forgassam. Tudom. - Részeg voltam, és tudom, hogy ez nem kifogás -teszem hozzá gyorsan, mielőtt megint belém kötne, - és tudom, hogy ezzel nagyon megbántottalak. Sajnálom.
Márk nem mond semmit egy olyan hosszú ideig, hogy már fájdalmas a csönd. Várom, hogy egy csoda folytán, egy isteni csettintés során hirtelen megbocsát nekem a lehető legegyszerűbben, mint egy borzasztó rosszul írt könyvben.
De nem mond semmit; csak néz maga elé, és egyszerre nem tudom eldönteni, hogy túl sokat gondolkodik, vagy semennyit (bár Márkot ismerve, inkább az első).
- Túlgondolod. Nem történt semmi. Csak egy lány volt, én meg nem voltam magamnál. Nem jelentett semmit. Esküszöm.
És itt hazudok. Ebbe a lányba valaha szerelmes voltam. Elvesztettem magam ebben a szerelemben, ugyanúgy, mint azután Márkban. Ő nem tudott róla; sosem vallottam be neki -úgy gondoltam, jobb az úgy mindenkinek. És most, hogy évek múltával újra láttam úgy, hogy túltenni magam rajta sosem tudtam, elcsapott egy biztosítékot bennem, ami alapján én máshogy reagáltam, mint számítottam. Magyarán megcsókoltam, és majdnem le is feküdtem vele; ilyenkor ütött be, hogy mekkora balfasz vagyok.
Nem mentem tovább vele; ő még részegebb volt, mint én, és mindenfélét összehablatyolt azokban a szűkös másodpercekben, amikor kerek-perec megmondtam neki, hogy ezt nekünk nagyon nem kéne csinálni. Bár akkor nagyon büszke voltam magamra, tudom, hogy úgy is késő volt.
-Persze, hogy túlgondolom! Mégis mit gondolsz, mit kéne ilyenkor csinálnom? -kel ki Márk magából hirtelen. -Majdnem lefeküdtél egy lánnyal, akit saját elmondásod szerint már rég elfelejtettél. Nem tudom, mit gondoljak, őszintén.
-Mondtam már, nem jelentett semmit!
Látszik Márkon, hogy nagyon próbálkozik a racionális eszét visszanyerni és megtartani. Ő mindig is egy racionális ember volt; talán ezért is lettem szerelmes belé. És csak reménykedni tudok, hogy nem ez lesz a bukásunk: az ő esze és az én meggondolatlan makacsságom.
Egy ideig csak állunk egymással szemben egy szót se szólva; én figyelem a lélegzetét miközben ő gondolkodik -vagy éppen próbál nem gondolkodni-, mintha bármikor elveszthetné azt. Aztán a lehető leghalkabban megszólal: -Szabi, szeretsz te még engem?
Annyira meghökkent a kérdése, hogy nagy hibámra egy pillanattal túl későn válaszolok. -Persze, hogy szeretlek.
Olyannyira körülírhatatlanul, megmagyarázhatatlanul, elmondhatatlanul szeretem, és ez néha nagyon megnehezíti a helyzeteim; de volt már, hogy annyira szerettél valakit, hogy már fullasztó, már fájdalmas, mintha két ember érzelmeit éreznéd egyszerre? Na, ez vagyok én Márk iránt. Egész jól leírtam, ahhoz képest.
És érzem. Érzem ezt az érzést, de félelemmel töltve, mert nem a szerelem részét élem át, hanem a "mi lesz, ha elvesztem?"-et. Mert amikor felnéz rám azokkal a gyönyörű szemeivel, tudom, hogy semmi mást nem vár, csak őszinteséget, és félek, ha megadom neki, elvesztem mindazt, amit eddig magaménak tudtam.
-Akkor miért csókoltad meg? -kérdezi, hangja mintha remegne egy kicsit; mintha ő is félne ugyanattól, mint én.
Mások nem akadnának ki ennyire, mint mi ketten, úgy gondolom. Ránk szólnának, hogy miért csinálunk ekkora cirkuszt az egészből; végül is, csak egy csók volt. Semmi több. Ami, igaz, de Márk és én olyanok vagyunk, mint a keresztény házasok.
Örökké együtt.
-Én- én nem tudom -hebegem. -Abban a pillanatban úgy éreztem, semmi nem számít; mint amikor veled voltam. Nem voltam jól; valami elkattant az agyamban. Vissza akartam kapni azt az érzést, és ő ott volt.
Üresnek, hiányosnak éreztem magam, mint akiben megjavíthatatlan hiba van. Talán visszatért régről a belső homofóbiám, mégha nem is szégyellem Márkkal a kapcsolatunkat.
-Visszakaptad? -Hangjában remény.
Eleget teszek neki. -Nem. Nélküled sosem fogom.
Tesz felém egy lépést.
-Nagyon sajnálom -próbálkozom újra.
Még egy lépés.
-Esküszöm, soha többé nem lesz ilyen.
-Szólsz majd nekem, ha így érzel?
-Persze.
Nincs harminc centire tőlem amikor visszafogni már nem tudja magát, és szorosan megölel. Mintha egy kísértetet találna élőnek. Mintha félne, hogy ha ennél lazábban tartana, eltűnnék a karjaiból.
Kicsit meglepetten bár, de viszonzom az ölelését, hogyan is ne viszonoznám; ugyan el nem tudtam volna képzelni, hogy ilyen gyorsan eljutunk idáig, ha még megbocsátásnak nem is lehet biztosan nevezni.
Majd ugyanolyan hevesen, ahogyan megölelt, megcsókol.
Aztarohadt-
Gondolkozni időm sincs, nemhogy kapacitásom.
Amikor elválik tőlem, közel hajol a fülemhez, és azt suttogja: -Ennél jobb csókot neked senki ne adjon.
-Rajtad kívül? -vigyorgok rá.
Visszamosolyog rám. -Rajtam kívül.