A másik oldal /SZÜNETEL/

9. Draco titka és Harry majdnem halála

Draco keze szépen gyógyulgatott. Igazából én meg voltam róla győződve, hogy már semmi baja, de ő hajthatatlan volt és egyre csak panaszkodott. De már senki nem hitt neki. Persze őt ez nem zavarta, attól nyugodtan panaszkodott tovább.

- Miért csinálod ezt, ha már semmi bajod? - kérdeztem egyik éjjeli beszélgetésünkor.

- Igenis fáj még - győzködött. - Nem értem, miért nem hisztek nekem.

- Talán mert nem vagyunk hülyék - horkantottam. Nagy meglepetésemre erre csak egy sóhajjal reagált.

- Otthon soha nem figyelnek rám. Bármit teszek vagy mondok, a szüleimet nem érdekli. Tudom, elég szánalmas, de talán... jó érzés, hogy most figyelnek rám. - Először meg se tudtam szólalni meglepedtségemben. Talán addig még soha nem beszélt velem ennyire őszíntén és mélyen. Aztán eszembe jutott, mit kell mondanom. Felálltam és átbicegtem az ő ágyába (nem kis teljesítmény az elgémberedett lábammal), majd leültem. Draco meglepetten ült fel.

- Itt nem kell megjátszanod magad. Nem kell hazudnod. Mi figyelünk rád. A szüleid meg nagy marhák. Már ne is haragudj a kifejezés miatt, de azok, ha ennyire elhanyagolnak. Csak legyél önmagad és szard le a szüleid! - tettem a vállára a kezem.

- Azzal, hogy veled barátkozom, már eleve azt teszem - mosolyodott el.

- Miért, kifejezetten azt mondták, hogy velem ne barátkozz?

- Nem, azt, hogy semmilyen Potterrel ne barátkozzak.

- Ó. Nem baj, kitagadni csak nem fognak - vontam meg a vállam.

- Remélem. - Ebben a pillanatban Chloe nekifutásból felugrott az ágyra és Draco ölébe feküdt. Biztos voltam benne, hogy meghallotta, miről van szó és azért jött.

- Szia - simogatta a kutyát.

- Mondtam, hogy Draconak nagyobb szüksége van rám - nézett rám lesulytóan Chloe. Mintha egy homelesstől tagadtam volna meg csokibékám. Draco pedig messze nem volt homeless.

- Egyébként - váltottam témát - miért utáljátok ennyire egymást Astoriával? - Erre megállt a keze a kutyán, de nem nézett rám. Éreztem, hogy ha most nem szedem ki belőle a legsötétebb titkait, akkor ki tudja, mikor lesz rá még alkalmam. És valahogy úgy éreztem, hogy ez egy sötét titok. A reakciójából ítélve pedig biztos is lehettem benne.

- Csak ő utál engem. Ez nem kölcsönös - mondta halkan.

- Ezt hogy érted? Akkor kedveled? - csillant fel a szemem. Annyira nagyon nem bántam volna, ha nem kell többet hallgatnom, hogy ˝hülye sznob˝meg ˝tudod, ez olyan varázsló dolog˝.

- Igen. Csak nem úgy, ahogy te gondolod - nézte még mindig Chloe-t. Nem igazán akart rám nézni.

- Ezt most nem igazán értem.

- Hagyjuk - feküdt vissza. - Jó éjt!

- Mi...? Várj! - rántottam le róla a takarót. - Ezt úgy érted, hogy...?

- Igen, úgy - tépte ki a kezemből a melegítésre szolgáló alkalmatosságot.

- MI?! - kiáltottam fel. Fáradt és döbbent voltam, így kezdtem elveszíteni a valóságérzetem.

- Jól hallottad. Most már hagysz aludni?

- Biztos, hogy nem! - húztam ki alóla a párnát, mire morcos képpel felült.

- Akkor mit akarsz még?

- Mióta?

- Első. Ezért is utáltalak. Végeztünk a kihalgatással?