Zora

Tíz esztendős koromban anyámék szereztek nekem egy kiscicát, akit Zora névre kereszteltem el. Kis falusi keverék volt, teknőctarka nőstény, de valami nemesebb felmenők miatt lomposabb farokkal. Mindenhová együtt mentünk, jártuk a határt, néha megkergettük a galambokat vagy a varjakat, amik leszálltak felszedni a gabonát és csak késő délután mentünk haza. Mindig volt nálam valami elemózsia, ami elég volt kettőnknek. Zora hamar megtanulta mit várhat tőlem és én is igazodtam a szeszélyeihez. Úgy szerettem, mint anya a gyermekét. Sokan mondták, a koromhoz képest érettebben gondolkodom, ám gyerekfejjel csak annyit érzékeltem belőle, hogy a felnőttek valamiért bíznak bennem. Zora is bízott, ott loholt a lábam mellett, amikor átfutottam a mezőn, és hatalmas macskaugrásokkal előttem termett, amint zörrent a zsebembe rejtett szendvicsen az alufólia. Nem csak az ételt osztottam meg vele, hanem az álmaimat és vágyaimat is. Mindent, amit éreztem.

– Tudod, Zora, szeretem a repülést. Egyszer biztosan stewardess leszek, hiába mondja a papa, hogy ráérek ezen gondolkodni – mondtam, és megsimogattam a cica selymes bundáját a hangás rét szélén ülve. Közeledett a naplemente, lassan ideje volt hazaindulnunk. Az alkony vörösre festette az eget, aminek egyhangúságát itt-ott felhőfoszlányok és halvány vonalak szakították meg.

Szerettem az égboltot nézni, ahogy kondenzcsíkok rajzoltak rá rovátkákat, mintegy jelzésként a földön járók számára: „Nézd, erre képes az ember. Meghódította a földet és az eget." A tévében minden műsor érdekelt, ami a repülésről szólt, és sokszor elképzeltem magam a légiutaskísérők egyenruhájában abban bízva, egyszer nekem is megadatik a lehetőség, hogy közéjük tartozzak.

– Mit akarsz te ott? Mások csicskása lenni, mint valami ócska pincérnő? – mondta apám egyszer, amikor felvetettem az ötletet. Anyám hasonló véleményen volt róla.

– Maradsz a fenekeden. Tanulj ügyvédnek vagy mérnöknek, azzal legalább keresel pénzt a családnak. Eszem megáll! – ripakodott rám, amivel csak újabb fájdalmat okozott.

– Takarodj szobádba, és meg se halljam még egyszer ezt a badarságot! – üvöltötte apám. Hallottam a hangján azt a furcsa árnyalatot, amit az ital hozott ki belőle, és tudtam, ezt a vitát csak úgy nyerhetem meg, ha csendben maradok és teszem, amit akarnak addig, amíg én dönthetek a sorsomról. Zora közelsége ilyenkor megnyugtatott, felmászott mellém az ágyra, és együtt vártuk, hogy elvonuljon a vihar.

Az évek lomhán teltek, Zorával idősebbek lettünk, de míg számomra az idő múlása a kamaszkor végét, majd a sebesen közeledő felnőttkor szelét adta, addig ő öregebb lett, szőre megkopott és egyre több egészségügyi problémával kellett megküzdenie. A szokásos sétáinkon elmaradozott, nehezebben mozgott és volt, amikor nekem kellett ölbe kapnom, mert csak ügyetlenül bukdácsolt a szántásban. Egy nap a jól megszokott nyávogásába valami furcsa él vegyült, mintha komoly fájdalmai lennének. Ekkor tizennyolc esztendős voltam, valahol a tinédzserkor és a felnőtté válás mezsgyéjén.

– Mi a baj Zorus? Mi nem tetszik? Valami fáj? – kérdeztem a kosarához hajolva, hogy megsimogassam kócos fejét.

Az érettségi évében sokkal kevesebbet tudtam vele foglalkozni, ezért nem vettem észre, mennyire rosszul van, apámék pedig letagadták, vagy csak szemet hunytak felette, mert alig volt pénzünk az állatorvosra. Eddig is voltak jelek a romló egészségi állapotára, fogai töredeztek, sokszor elgyengült és nem fogadta el a keményebb ételt, amit pusztán időskori finnyásságnak könyveltem el. Az állatorvos, akihez a saját zsebpénzemen és a nyári munkákra kapott fizetségemből vittem azt mondta, hogy öregszik.

– Felírhatok egy gyógyszert, ami enyhít a fájdalmain, de csak tüneti kezelés, ha minden fogát elveszíti, még jobban elgyengül, és el kell búcsúznod tőle, hogy ne szenvedjen tovább – tanácsolta. Erről azonban hallani sem akartam, küzdöttem érte, amennyire tőlem tellett. Minden pénzem ráment Zora vitaminjaira és fájdalomcsillapítójára, ami egy ideig úgy tűnt, hogy használ neki. Ritkábban nyávogott fájdalmában és erősebb lett.