Szerelmek barátok és más pasik

Prológus

Volt néhány olyan pad a helyszínen a bejárat mellett, ahol csendesen lehetett beszélgetni. Félreeső rész, egy kicsi búvóhely. Folyamatosan cserélődtek ott az emberek. Fiatalok tucatja szállta meg néha, majd olykor csak páran pihentek és bámulták a szórakozó tömeget. Utánuk egy férfi lépdelt arra, hívott valakit. Legalább ötször vagy hatszor nekifutott, de nagyon valószínű, hogy akit keresett éppen a jobb oldaláról a balra fordult álmában. Őt követte egy lány. Bájos, mosolygós arca volt. Se az éjszaka, se a párás levegő nem viselte meg szőke loknijait. Fekete, vékony bőrövét igazgatta, amikor összeakadta a tekintetet egy sráccal. A színesre festett padokon ülve szó szót követett, majd az utolsót egy gyengéd csók. Nem egy hirtelen csók volt egy idegennel, valami görbe este végén. Egy amolyan, „beteljesülős" csók volt. Nagyon jól ismerte a lány a fiút. Félszavakból megértették egymást, majd fülig érő mosollyal nézték a másik szemeit. Azokban a percekben bármit megadtam volna, hogy én lehessek a lány a sárga padon.

Én nem a hercegnőruhás, aranyos mimikájú kishölgy voltam, aki ott ült azon a fényesre vakszolt, ananászsárga padon és a nagy ő-re pillogott. Maximum a térdig saras lábamat nézhettem, ami egy olyan cipőben végződött, amit már eszembe sem jutott letakarítani. A folyóparti betonfokokon ültem és a saját gondolataimmal harcoltam. Tisztán láttam rá a backstagre, ahol szorgosan tüsténkedő emberek pakolták el a romokat. Mások pedig már lelazulva iszogatták az első, vagy nem első italukat. Mindenki tartozott valakihez. Csupán én kuporogtam magányosan, egy csepp könnyel a szememben, a korlátnak dőlve és vártam, hogy valami mágikuserő a hatalmába kerítsen és rábírjon arra, hogy kezdjek valami magammal, az estémmel és az egyre nyomorúságosabb hétköznapjaimmal. Óriási utasszállító hajók mellett, még kisebbnek éreztem magam, mint alapvetőn. Kívülről nagyon szépnek és varázslatosnak tűnt minden, de mégse voltam része bárminek is. Idegen volt számomra, minden helység, minden fa, minden dekorelem és minden ismerős. A köröttem lézengő emberek nagyrészét jól ismertem az elmúlt hónapokból, de mégsem tudtam hova tartozom. Egyik társaságban sem éreztem volna magam komfortosan. Mindenhol egy szívesen látott vendég voltam, akit egy ideig-óráig eltűrnek, de különösebb figyelmet nem fordítanak rá. Olyan ember voltam, aki ha ott van egy beszélgetésnél az szuper, de ha nincs akkor se esik le a karikagyűrű senki ujjáról. Ezt megelégelve ültem le a már említett lépcsőre, majd legalább fél órán keresztül bámultam, ahogy fokozatosan csillapodnak a hullámok a zivatar után. Minden percben újabb műanyag palackokat sodort felém az áramlat, majd amikor feltámadt a szél több a parton kötött ki. Éppen összeakadt a tekintetem egy kisfiúval, aki anyukájával nézte az M.Queen fedélzetéről a kitisztuló eget, amikor egy piros kapucnis pulcsit a kezében szorongatva megjelent a „Mágikuserő".

-Te itt vagy? – állt meg mellettem.

-Úgy látszik igen. – mértem végig saját magamat kínosan nevetve.

-Akkor máshogy kérdezem. Miért vagy itt? A többiek már mind készülnek az after partyra, te meg itt ülsz egyedül nyakig sarasan, mint akit sarokba állítottak. Miért nem csatlakozol? Egészen nyugodtan kivehetnéd a részed az ünneplésből, hiszen kihoztad a maximumot a helyzetből.

-Ez lenne a maximum? Egy rendezvény, aminek a végén egy vizes betonlépcsőn nézem, ahogy a hullámok kimosnak a partra néhány faágat és műanyag flakont? Annyira mégse katartikus, vagyis...Nem tudom. Fogalmam sincs. Sok ez már nekem.

Óriás mosoly ült ki a Mágikuserő arcára. Talán kicsit kuncogott is magában, majd helyet foglalt mellettem. Láttam rajta, hogy próbálja a megfelelő mondatokat kitalálni előre. Amint ezeket előállította az agya egyik kis rejtett részében, nagy levegőt vett és a szájával igyekezte a gondolatait a legtermészetesebb és udvariasabb módon kommunikálni felém.