𝐍𝐞𝐯𝐞𝐫𝐭𝐡𝐞𝐥𝐞𝐬𝐬 | 𝑱𝒖𝒏𝒈𝒌𝒐𝒐𝒌 |

Seumulhana

Este szintén nem jutottunk tovább.
Ennek örültem, mert még nem állnék készen arra. Szerintem mindenki így érezne, aki a helyemben lenne most.

Reggel Kook karjaiban ébredtem, de szerencsére még tegnap este vissza adtam rá a pólóját, nehogy tényleg megfázzon.

Viszont már egy negyed órája felkeltem, és néztem őt, mert valahogy nem akart felkelni.

Úgy érzem ki kell mennem egy mosdóba...

Magamhoz vettem a pisztolyt.
Mivel reggel van, így a lényektől nem kell félnem, mert nincsenek itt. De a mai világban már nem lehet tudni előre, hogy mi fog történni.

És azt sem szeretném, hogy a boltos eset megismétlődjön.

Bezártam magam mögött az ajtót, minden tiszta volt, nem volt itt senki. Nem is kellett sokat nézelődnöm, mert a sarkon ott volta a tábla, hogy ott van a mosdó.

Oda sétáltam, és elvégeztem a reggeli dolgokat. Mit ne mondjak, nagyon felszerelt ez a kórház, és a legjobb, hogy szinte majdnem mindent itt hagytak. Nyilván a lényegesebb dolgokat azt azonnal elszállították, de azokra nem is lett volna szükségem.

Pár perc után már ismét Jungkooknál voltam. A fegyvert meg elraktam a zsebembe.
Még mindig alszik.

Lassan 9 óra lesz, ha jól jár a falon lévő óra. Mi történt vele?

-Jungkook? Kelj fel! -kezdtem felébreszteni őt.

Már ott tartottam egy kis idő elteltével, hogy ráöntök egy pohár vizet, de ennél a gondolatomnál felébredt. Nagyon kómásan néz ki szegény.

-Végre... Már azt hittem, hogy újra kell éleszteni téged. -sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

-Aludni akarok. -búgta.

-Sajnos most indulnunk kell a nagyszüleimhez, de a kocsiban aludhatsz. -nyugtattam.

-Vécérere kell mennem... -dörzsölte meg a szemeit.

-A sarkon találsz. -álltam fel mellőle.

-És hogyan jutok el oda? -ásított egy nagyot.

Esküszöm, mint egy nagy kisbaba.
El is mosolyodtam a gondolaton.

-Min mosolyogsz? -nézett rám értetlenül.

-Csak aranyos vagy amikor álmos vagy. -vontam meg a vállamat, és pakolni kezdtem a kevés cuccunkat, hogy minden meg legyen.

-Akkor kimehetek a mosdóba? -kérdezte türelmetlenül.

-Ja, persze. Segítek.

Megint majdnem a teljes súlyával rám nehezedett. Jól meg leszek edzve, az biztos.

Elbotorkáltunk valahogy a mosdóig. Kooknak még nagyon fájt a lába, ami érthető is. Nem gyógyul be a seb az egyik napról a másikra.

-Ruhát hozzak? -kérdeztem tőle hangosan, mivel én nem mentem már be vele a férfi mosdóba.

Azért azt már neki kell megoldania.

-Igen. Légyszi... -jött a válasz egy hatalmas nyögéssel.

Gondolom, most próbálja leszenvedni magáról a ruháit.

Vissza értem a szobába, és előszedtem neki egy melegítő szettet, amit még az eltervezett "nyaralásra" vitt el. Ez biztos jó lesz.

Én is még gyorsan átöltöztem egy melegítő gatyába, meg egy egyszerű hosszúujjúba, aztán megint odasétáltam a mosdóhoz.

-Kész vagy már? -kiabáltam be.

-Mindjárt...!

Egy sóhajtás kíséretében körbe néztem. Ilyenkor szeretem ezt. Nyugalom van, és nincs senki.