Idegjáték

1. Fejezet - Tik-tak

Sötétség.

Ez az egyetlen dolog, amit látni vélek ebben a pillanatban. Szememet éppen, hogy kinyitom, semmit sem érzékelek. Feketeség mindenütt. Csak annyit tudok biztosra, hogy egy széken ülök, meg vagyok kötözve, és a számra is egy ismeretlen eredetű anyagot helyeztek.

Vajon hogyan kerülhettem ide? A fejem sajog, akármennyire is próbálkozom, nem tudok semmit felidézni az utóbbi pár napból. Fogalmam sincs, mióta vagyok itt. Valahol tőlem jobbra lehet egy óra, ami a helyiségben az egyetlen hang forrása.

Tik-tak, tik-tak

Monoton hang, semmitmondó, de ebben a pokoli csöndben valahogy sokkal erőteljesebben hallatszik. Hiába próbálok bármerre tekinteni, feketeség vesz körül, így felesleges ez az erőfeszítés.

Annyit ki tudok következtetni, hogy van még valaki a helyiségben. Tisztán érzem az emberi jelenlétet, akkor is, ha nem látom. Nem tudom, mire számíthatok, hallom a szívem dobogását a fülemben, ahogy egyre gyorsabban ver.

Percek telhetnek el a semmiben, amikor az illető, akárki legyen is az, megmozdul. Azt nem tudom megmondani, merre lehet, de nem örülök neki, hogy itt tartózkodik.

Átgondolván a helyzetemet, eluralkodik rajtam a pánik, és habár alig tudom csillapítani az idegességem, megpróbálkozok vele. Természetesen mindhiába. Nem merek egyetlen mozdulatot sem megkísérelni, hisz ki tudja ki ez, vagy mit akar tőlem. Mármint... Akárhány oldalról próbálom megközelíteni a dolgot, egyetlen dologra jutok eredményként: meg fogok halni. Mikor? Nem tudom. Hogyan? Nem tudom. Miért? Ezt már nem csak, hogy nem tudom, de lehet jobban járok, ha hátralévő életem ezen információ hiányában élem le. Végül is ki tudja mit tervezhetnek velem. Bizonyára eladják a szerveim. Vagy annál rosszabb...

Az óra egyenletesen jár tovább... Tik-tak, tik-tak. Még mindig semmi. Hallom a saját lélegzetvételeimet a dermesztő csendben. A kezem remegni kezd, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik. Minden pillanattal közelebb érzem magam a halálomhoz, és ez az ijesztően nyugtalanító aurával rendelkező egyén itt van valahol a közelemben. A szívem egyre hevesebben ver, bár azt nem tudom, hogy az eddigi ütemhez képest ez lehetséges -e.

Fogalmam sincs mennyi idő telhet el a kínzó csendben, de a percek egybefolynak számomra. Lépteket hallok meg mögülem. Kapkodom a fejem jobbra-balra, és semmit nem látok. Érzem, hogy valami belép a személyes terembe, és egy villanást észlelek a sötétségben.

Az idő végtelennek tűnik ebben a pillanatban. Ez a valaki lépkedni kezd körülöttem, kínzó lassúsággal, mintha a prédáját akarná becserkészni. Sírni tudnék, de azzal a saját ítéletemet írnám alá.

A zaj nélküli szobában éles, semmihez sem hasonlítható apró kuncogás hallatszik. A hideg kiráz a hangra, és kevésen múlik az ájulásom is.

Hideg. Fájdalom hasít a karomba. Reflexből odatekintek, de még mindig nem látok semmit.

Fájdalom... Fájdalom...fájdalom.

Szemem könnyezni kezd, ahogy érzem a vért lassan végigcsorogni az alkaromon. Ordítani akarok, de a kendő megakadályozza. Pontosan magam előtt, újabb kuncogás. Megbolondultam?

Nem vagyok itt. Nem vagyok itt. Próbálom elhitetni magammal, de a tehetetlenségben csak sírni tudnék.

Miért éppen velem történik mindez? Semmit sem tettem eddigi életemben, amivel rászolgálhattam volna erre.

- Érzed? - szól egy hang halkan. Biztosra vélem, hogy ez a valaki férfi lehet. Igazából a saját dolgomban sem vagyok biztos jelenleg. Mit is gondolok én?