Szív és Lélek

3. Grayson

3. Grayson

Mason egy ideje már hallgatagon méregetett. Kíváncsi volt. Majdnem képen röhögtem, mert kurva rosszul palástolta.
– Mi van? – könnyítettem meg a dolgát, mielőtt belefájdul a feje, hogy leolvasson valami izgit az arcomról.
– Nem tudom, rég voltál ilyen.
– Hogy egészen pontosak legyünk, régóta ilyen vagyok – vigyorodtam el– Mire célzol?
– Fasz tudja, olyan gondterheltnek tűnsz... Bocs! –  emelte fel a kezét, mint aki máris visszakozna. Na itt szakadt fel belőlem egy kacaj.
– Haver, kis szaros korom óta ismersz, ha fel akarsz tenni egy kérdést, csak tedd fel! Ne szuggerálj itt, mintha hipnotizálni akarnál!
A homlokára rótt vonalak lazultak aztán a mosolya miatt máshova vándoroltak.
–Igazad van – sóhajtott – Gond van? Olyan mintha nyomasztana valami. Baileyvel van valami? Vagy a munka? Vagy az egészet rohadtul benéztem és csak fáradt vagy?
Mason a legközelebbi barátom, amióta Roy cimborám dobbantott az egyetemre, és az útjaink külön váltak. Nem csak a barátom, a mentorom, a bátyám, néha az apám is. Mégse tudott semmiről, ami mostanában aktuális volt nálunk. Fasz tudja miért nem beszéltem róla... Azt hiszem csak nem akartam kiteregetni a magánügyeinket. De lehet, hogy kéne.
–Nincs gond – feleltem, nagyjából fedve az igazságot.
– Akkor? – pedzegette, nyilvánvalóan nem adtam a meggyőzőt. 
– Ráálltunk a babaprojektre – böktem ki konkrétan, a tényállást.
Elnyílt a szeme, majd köszörült a torkán.
– Azta... Ez... Jó – vont vállat bizonytalankodva, hogy akkor mégis mi a fasz bajom lehet. – Vagy nem?
– Hellyel közzel, már egy éve rajta vagyunk – hagytam hadd rakja össze hol a bibi.
– Oh... Baszki... Aha, folytasd!
– Nincs gáz, csak nem jön össze.
– Lehet, hogy elmaradott vagyok, de először nem házasodni szoktak? Vagy mi ez az egész? – értetlenkedve megrázta a fejét. Ja, ezt így hirtelen biztos nem lehetett neki könnyű összerakni, mert a legutóbbi álláspont – amiről tudott, a gyerekkel kapcsolatban – az volt, hogy Bailey retteg teherbe esni. Nem akartam fárasztani a kapcsolatunk bonyodalmaival, egy időszak így is elég dráma volt. Szeretettem volna az egészet csak elfelejteni. Mert alapvetően jól elvoltunk. Minden működött, évek óta együtt éltünk a lakásban a szalon fölött.
– Semmi... hát, mit mondjak? Bailey 27... Asszem rájött a pánik... vagy az anyai ösztönök...
– Ez róla szól? Te...
– Nem! Dehogy, én is akarom! Azt hiszem készen állnék már rá.
– Egy éve?
– Ja – sóhajtottam.
– Nem is mondtad.
– Akartad volna tudni? – vigyorodtam el a majdnem sértődött képén.
– Asszem. És... akkor...
– Nem tudom. Számolgat, tesztel, hogy mikor szexeljünk, szedi a durván drága vitaminokat, meg mindent, amit éppen a neten talál...
– Mindent? – kérdezett vissza.
– Tudod vannak ezek a csoda teák...
– Szkeptikus vagy?
– Kicsit, de őt boldoggá teszi, szóval nekem mindegy, ha segít.
– Tényleg gyereket akarsz?
– Kurva jól állna! – húztam ki magam ültemben azután komolyabban folytattam. – Szerintem klassz lenne a család.
Tényleg ezt gondoltam.
– Akkor miért nem veszed el? Vagy az öcséd miatt? Te leszel a lázadó?
Megingattam a fejem és felidéztem azt a beszélgetést, amiben felhoztam az anyámnak, hogy el akarom venni Baileyt. Gyászos nap volt.
– Anyám azt mondta, hogy addig ne fontolgassam amíg birtoklási szándékkal gondolok rá – elhúztam a szám – Sajnos máshogy nem megy. Igyekszem, de akarom őt, és az egyik kemény érvem a házasságra az, hogy megtartsam. Magamnak. Örökre.
–Ez valahol azért normális... – vont vállat.
–A tetoválásról is azt hittem, amit rávarrtam. Aztán majdnem minden elcsesződöt...
Egészen konkrétan minden elcsesződött. Szakított, én dühös és valami irdatlanul köcsög lettem. Teherbeesett – akkor bezzeg, csak úgy megtörtént – az én hibámból... talán senki hibája sem volt. Elvetélt, szétesett, nem tudtam összerakni. Kegyetlenül nyomorúságos volt akkor minden. Az önzőségem vezetett a drogozásához, az öngyilkossághoz és ahhoz, hogy kevés híján elvesszük egymást.
–Nem kockáztathatok! –fújtam ki a levegőt.
–Végül is nem számít...ha neked, neki nem...
Bailey álláspontját nem ismertem. Mindketten kerültük és hallgattunk erről a témáról. Fontos volt? Talán.
Számított? Nem hinném.
Megláttam a barátom arcán azt a részvétteljes kifejezést, amire egy ideje már nem volt szükségem. Utáltam mások szánalmát, de a kételyek összecsaptak bennem. Egy év... lófasz... mégis... kicseszett idegesítő...
Nem mondom, hogy átéreztem teljesen a csajom elszántságát. Bennem nem azonos mozgató rugók dolgoztak. Még mindig távolról szemléltem azt az állapotot, amibe került amikor elvetélt. Nem az idő múlása miatt, mert az emlékek még most is élesen belém vágtak. Hanem mert a terhességének egy percében sem lehettem mellette. Csak az ő fájdalmán keresztül érezhettem át a bánatát. Szóval egészen biztosan nem ezért akartam gyereket. De akartam. Most részese szerettem volna lenni az elejétől. A végéig. Mozgatott az apaság és az is, hogy kettőnkből legyen valami új, valami nagyszerű. Izgatott, hogy milyen tulajdonságainkat örökli. Hogy az én jeges tekintetemmel néz vissza rám, vagy az anyja dédelgető meleg pillantásával.
–Kurvára rendezd át az ábrázatodat, mert ha így marad azt fogom hinni, hogy egy kibaszott lúzer vagyok!
–Nem vagy lúzer, csak mindig valahogy a rövidebbet húzod –horkant fel. Szerettem volna az életemre úgy gondolni, minz ami nincs elcseszve, de ha úgy tűnik, hogy én vagyok az a pöcs aki q játékokba mindig megszívja, hát ... akkor gondok lehetnek...
–Imádom a csajom, a munkám, a szalont, a családom is egészen rendben van. Lehetne, hogy nem minősítesz nyomoréknak?
–Ne húzd fel magad! – intett, asszem  türelemre. –Tudod mire célzok.
Sejtettem. Valahogy mindig felemlegeti a rossz időszakot. Azt az egy kurva évet. Ami nem határozhat meg mindent!
–Ja – közöltem vele.
A sör vagy a tömény helyett– amit legszívesebben ittam volna – meghúztam a gyümölcs levemet. Megállapodtunk. Ebben is. Hogy az alkoholt, meg a kávét hanyagoljuk. Mindketten, mert nem lehetett tudni, hogy valójában hol a bibi. A kávé hiányzott a sör úgy talában kevésbé. Most viszont... Kellett volna.
–El kellene húznotok – vágott a kocsma tompa zajába Mason dörmögése. A pohár határozott pereme még érintette a számat miközben a szemöldököm már csúszott a homlokomra.
–Hova a faszomba kellene elhúznunk? – vágtam pofájak  – És mégis minek?
–Mondjuk Angliába – vont vállat –ott elég szar az idő ahhoz, hogy mást se lehessen csinálni, mint kefélni. Meg teát inni – tette hozzá.
Tekintve az őrült rajongásomat az italért felfelé görbült a lefelé kívánkozó ajkam.
–Nekem való hely! – lelkesedtem. A barátom derűsen mosolygott a saját ötletén.
Minden évben elmentünk valahová, sőt többször is tettünk kisebb nagyobb kirándulásokat, de csak a kontinens keretein belül. Egy tengeren túli út, talán nem is hülyeség... Talán... Igen! Az kurva jó lenne! De pont Anglia? Sose említett, hogy őt különösebben vonzanák a brittek.
Hazaúton – amit gyalog tettem meg – már a szállásfoglalást terveztem, a repjegy vásárlásának lebonyolítását vettem pontról pontra. Fejben a következő időpontjaimat rakosgattam át és számolgattam ez most tényleg belefér-e.