Utcák pora

Külvárosi betörés

1942. Franciaország

Egy éve szállták meg az országot a németek, azóta kissé rettegésben élek. Párizs egyik külvárosi részén lakom egy rozoga kocsma mellett ami, az éppen szabadnapos katonák népszerű szórakozóhelye lett. Nincs semmi titkolni valóm, ami miatt esetleg bajba kerülhetnék, csupán nyomaszt, hogy egyedül élek, így akár bármikor, ha kedvük tartja berughatják az ajtót és bejöhetnek, hiszen egymagam nem tudnék sok ellenállást tanúsítani. Ilyesmire azonban nem volt példa... egészen addig a napig.

Egy átlagos szombat estének indult: elvégeztem otthoni teendőimet, majd gondosan bezártam az ajtót, majd felmentem az emeletre a hálószobámba, a biztonság kedvéért még egy letörött széklábat is az ágyam mellé tettem. Nem mintha sokat érne a pisztolyok ellen...

Hajnaltájt motoszkálásra ébredtem. Lámpát nem mertem kapcsolni, így hát csak kitapogattam a székláb helyét a sötétben és szorosan magamhoz szorítottam a szerény kis fegyveremet és lassan lejjebb osontam a lépcsőn. Bárki is jött be, nem kapcsolt lámpát. Mikor teljesen leértem volna a lépcsőről, az utolsó fok megnyikordult alattam. A hangja csak úgy hasította a csendet. Összeszorítottam a szemem, de mentem tovább. Elhatároztam, hogy bárki is járkál itt, én nem adom a házam. Ekkor a lépteket már magam mögül hallottam. Hátrakaptam a fejem, de a vaksötétben az orromig se láttam. Ekkor a konyha felől irdatlan nagy csörömpölés visszhangzott.

– Scheiße! – hangzott ugyanonnan. Németek.

Majdnem felsikoltottam ijedtemben, de a kezemet gyorsan a számra tapasztottam. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Hátrálni kezdtem, olyan érzés volt, minthogyha minden lépésem visszhangot verne. Mégegy lépést tettem hátra, mire neki ütköztem valaminek... valakinek. Úgy megrémültem, hogy gondolkodás nélkül hátralendítettem a széklábat, ami az ezt követő káromkodásból ítélve célba is talált, mire fel tudtam volna fogni, hogy mi történt, egy lövés dördült el, a golyó pedig közvetlenül a fejem mellett süvített el. Nekem se kellett több, eszeveszetten futva és botladozva próbáltam megtalálni a lépcsőt, már a "fegyverem" sem volt nálam, nem is emlékszem, hogy mikor dobtam el. Mikor végre fölértem az emeletre, megkönnyebbülten zártam magamra az ajtót, az utca felé néző ablakot pedig félig kinyitottam, hátha kellene menekülőút.

Lentről német kiabálás szűrődött fel. Nem nekem kiabáltak, hanem egymásnak. Hárman voltak. A bejárati ajtó hangos becsapódása után gyorsan becsuktam az ablakomat és kilestem rajta. Az egyikük villámgyorsan elviharzott, a másik kettő lassabban ment. Egy halvány, a szomszédos kocsmából kiszűrődő fény megvilágította az arcukat: az idősebb hosszúkás arcú ember volt, az arcát ráncok tarkították, a fiatalabbnak pedig a bal szeme alatt egy nagy vörös folt díszelgett. Ezekszerint ő lőtt rám – gondoltam.

A hálószobám ajtaját aznap este zárvahagytam és megpróbálam aludni, több kevesebb sikerrel. Másnap reggel be kellett volna mennem a belvárosi óraboltba ahol dolgozok, csakhogy a házból se mertem kilépni, egyrészt azért, mert féltem, hogy összetalálkozok a tegnapi két katonával, másrészt, hogy összetalálkozok bármilyen katonával. Az este rátámadtam egy németre - aki istentudja milyen magas rangú volt - ezt pedig nem gondolom, hogy túlságosan értékelnék.

Kopogás ütötte meg a fülemet. Lassan az ajtóhoz sétáltam, félve kinyitottam, majd rögtön be is csaptam az váratlan vendég előtt. A tegnapi fiatal katona volt az. Volt egy olyan érzésem, hogy akkor is bejön majd, ha nem nyitok neki ajtót, úgyhogy szélsebesen a lépcső felé vettem az irány, mire mögöttem már nyílt is a bejárat. Mikor a hálószobába értem és bezárkóztam volna, a katona az ajtó és az ajtófélfa közé tette a lábát, így megakadályozva a menekülésemet. Ennek ellenére én még teljes erőmből toltam.

– Kérem nyugodjon meg, nem akarom bántani! – mondta franciául, de engem ezzel még nem győzött meg, mikor ezt észrevette, hozzátette: – Bocsánatot szeretnék kérni.

Az ajtót toló kezeim elgyengültek, már nem próbáltam kitolni őt a szobából, de azt is próbáltam akadályozni, hogy beljebb jöjjön. Nem adtam választ, ezért folytatta:

– A nevem Gunther Fellner – a jobbkezét benyújtotta az ajtó résén.

Habozva elfogadtam.

– Amélie Forest.

– Kedves Amélie! Bocsánatot szeretnék kérni, amiért tegnap betörtünk magához és hogy elsütöttem a pisztolyomat. Tudom, hogy ez nem mentség, de azt hittük, hogy itt már nem lakik senki. Gondoltuk, egy kicsit átkuktatjuk a házat...

Nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg sajnálja, vagy csak mondja, de az egyszer biztos, hogy meggyőzően beszélt. Enyhült a szorításom a kilincsen. Ettől függetlenül viszont még mindig ott lebegett a szemem előtt a tény, hogy rámlőtt.

– Szóval a lövés sem szándékos volt? – kérdeztem csendesen.

– Nem. Azért cselekedtem így, mert megijedtem, mikor majdnem leütött.

Halkan sóhajtottam egyet, majd teljesen elengedtem a kilincset, de Gunther nem jött be. Megkönnyebbültem.

– Mit szólna hozzá, ha egyik nap meghívnám vacsorázni, bocsánatkérésem jeléül?

Félig belépett a szobába, mire én tettem egy bizonytalan lépést hátra. Nem jött közelebb. Gyorsan végignéztem rajta. Sötétszőke haja rövid volt, viszont néhol egy kicsit megnőtt, sötét színű egyenruhát viselt, az arcán a tegnap még vörös folt, mára már vöröseslila volt. Csak pár év lehetett közöttünk.

Haboztam a válaszadással, mire a segítségemre sietett:

– Természetesen nem kell most válaszolnia, majd ha döntött írjon egy levelet és küldje el erre a címre – hadarta, majd a kezembe nyomott egy papírfecnit. Mielőtt még kínos csend következhetett volna be, elköszönt és elindult a lépcső felé. Mikor már félúton járt lefelé, utána kiáltottam:

– Hogy van az arca?

Halványan mosolyogva hátrafordult.

– Soha jobban!

Ezután megpróbáltam megnyugodva visszatérni a napi rutinomhoz, viszont egyre csak azon kaptam magam, hogy a lehetséges vacsorára gondolok, nem tudtam eldönteni, hogy elfogadjam az ajánlatot vagy sem, hiszen még csak normális érveket sem tudtam kitalálni egyik megoldás mellett sem. Dél körül megelégeltem azt, hogy nem tudok a ház körüli teendőimre koncentrálni, ezért úgyhatároztam, hogy mégiscsak bemegyek az óraboltba, a séta közben pedig végiggondolom az egész ügyet.

Még aznap este megírtam a nemleges válaszlevelet.