Monégasque Love

Prológus

Monaegasque Love - A cím elég beszédes... Eleinte idilli tündérmese, majd a rózsaszín köd letűnése után szívszaggató huza-vona, az érzelmek játéka, súlyos döntések következményei, megsebzett lelkek és lassan gyógyuló sebek - mindez arról a pilótáról, akiről már hosszabb ideje szeretem volna írni, viszont nem szerettem volna egy sokadik tucatkönyvet.

Így született meg ez a történet.

...

Luisihna Herrera

2024. Március 24.,

Melbourne

Büszke mosollyal az arcomon simítottam egyik kezemet a hasamra és a garázsban lévő nagy tv képernyőre néztem ahol a közvetítést is adták, de a szemeimet szorosan az élmezőnyben harcoló, 16-os rajtszámú tűzpiros Ferrarin tartottam. A futam fele eltelhetett már. Eddig egészen nagy előnnyel vezette a versenyt, ügyesen maga mögött tartva az előzni akaró pilótákat. Folyamatosan figyelemmel követtem az autóban ülő barna hajú, monacoi pilótát, mintha bármelyik pillanatban baja eshetne. Aggódtam érte, hiába erősítette meg bennem minden egyes verseny előtt, hogy minden a legnagyobb rendben van és maga a sport biztonságos.

Pedig rohadtul nem az.

- Kiszaladok a mosdóba, mindjárt jövök. - szóltam oda a mellettem álló Arthurnak, aki szemeit továbbra is a pályán tartva egy bólintással jelezte, hogy felfogta.

- Rendben.

Sietve mentem a Ferrari garázs mellékhelyisége felé, hogy minél előbb visszatérhessek a kivetítő elé. Kézmosás után rövid ideig a tükörképemet bámulva próbáltam összeszedni magam, nehogy valamelyik paparazzi által készített képen a rajongók felfedezhessék a várandósságom.

A garázsba visszatérve visszavettem a piros fejhallgatót, amiben a rádió üzeneteket hallgathattuk és szemem ismét a kivetítőre tapadt egészen addig, amíg a mellettem álló monacói meg a nem fordult és szólásra nem nyitotta a száját.

- A bátyám tudja már?

- Mit, Arthur? - mosolyogtam rá feszülten, mintha nem tudnám, mire akar kilyukadni. Őszintén reméltem, hogy nem arra, amire gondolok.

- Hogy nem vagy egyedül... A hasad... Biztos, hogy nem csak meghíztál, már bocsánat a kifejezésért. Babát vársz? - vette halkabbra. - Várj egy picit, ezt ne itt beszéljük meg. - a lapockámnál fogva egy, a kíváncsi szemektől rejtve lévő helyre vezetett.

- Honnan...? - kérdeztem tőle elképedve, hiszen csak csütörtökön csináltam meg a tesztet.

- Amióta decemberben kiderült, hogy Arina is babát vár... Nem is tudom... Nem megérzés, vagy lehet, de egy pár éve már a családunk része vagy. Állandóan rohan velem a világ, de amióta Arina lelépett kicsit tüzetesebben megnézem, mi van körülöttem, így feltűnik, ha valami nincs rendben vagy nem olyan, mint azt megszoktam. Charles tudja már?

- Még nem mondtam neki... mostanában nem is nagyon beszélgettünk mélyebben...

- Jah, hallottam, hogy mostanában nem fenékig tejfel minden köztetek...

- Sosem hittem volna, hogy egy ötéves kapcsolat idáig fajulhat... Itt állok 3 hónapos terhesen és azt sem tudom, mi lesz velünk... A kapcsolatunk zátonyra futott vagy legalábbis elég közel áll hozzá. - A gyomrom mérete tűhegynyire csökkent, a gombóc hatalmasra nőtt a torkomben és a hányinger kerülgetett. - Ha lehet, ne emlísd senkinek, főleg ne Charles-nak, légyszíves. Tudom, hogy közel álltok meg minden, de szeretném én elmondani neki. Még magamban is helyre kell tennem...

- Rendben, persze. Amúgy meg, ha kell valaki, aki meghallgat, itt vagyok. Bele sem merek gondolni, milyen lehet Arinak, hogy hogyan kezeli magában, de nem szeretném, ha neked is azon kéne keresztül menned a bátyám miatt, amin neki kell miattam.

- Köszönöm. - nyeltem nagyot és nem sokon múlt, hogy útnak eredjenek a könnyeim. - Nem akarlak terhelnivele, de...

- Elmeséled a hátterét? Mármint Isten ments, hogy az elejétől, elég onnan, amikor rájöttél... Bocs, de nem vagyok kíváncsi a szaftos részletekre. - nevette el magát kínjában, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám.

- Szóval röviden... Egy ideje már bennem volt, hogy olyan furcsán éreztem magam lelkileg és fizikálisan is és Coraline - utaltam a Norvégiában élő gyerekkori barátnőmre - belém beszélte, hogy menjek el orvoshoz egy részletes belgyógyászati kivizsgálásra, de oda csak jövő hétre kaptam időpontot. Aztán csütörtökön, amíg mindenki itt volt a média napon felfújtam magam és vettem egy terhességi tesztet. Ennyi...

- Hadd legyek én az első, aki gratulál... - vont szoros ölelésbe Arthur. Az évek alatt olyan lett nekem, mint a soha meg nem született öcsém. - Én leszek a legjobb nagybácsi, ezt a címet előre foglalom Lorenzo elől!

A furcsán nyugodt és bensőséges pillanatot az angol kommentátor üvöltése szakította meg. Ösztönösen visszaszaladtunk a garázsba, ahol már hatalmas volt a felfordulás. A szerelők ijedten, a fejüket fogva álltak az összecsukható székeik előtt. A kivetítőn a szerelmem autóját mutatták újra és újra, ahogy keresztbe állt a pálya közepén. A visszajátszásból lejött, amiről lemaradtunk: az egyik hátsó kerék eltalálta a falat, a kocsi megpördült és a lendület következtében alig egy autónak elegendő hely maradt a fal mellett. A mögötte száguldók könnyedén felzárkóztak, de félő volt, hogy egy rossz mozdulat vagy figyelemhiány egy pilótától és máris úgy végzik, mint 2019-ben anthoine Hubert és Juan Manuel Correa.

Rádióüzenet csak a csapat részéről volt a kijelző szélén, ami pedig csak egyet jelenthetett.

Nem érkezett rá válasz.

A szívem egy pillanatra megszűnt dobogni, az egész helyzetet, mintha kívülről, kívülállóként szemléltem volna.

A pályán meglengették a piros zászlót, Andrea Ferrari pedig egyenesen felénk rohant.

- De jó, hogy itt vagytok, titeket kerestelet!! Még az újságírók előtt Charles-nak balesete volt, gyertek gyorsan! Még az újságírók előtt oda kell érnünk a kórházba, őrültekháza lesz ott pár percen belül!

. . .

Hello, Mindenki!

Hosszú hetek halogatása (micsoda alliteráció, khm...) után végre-valahára meghoztam nektek a prológust. Remélem, felkeltettem mindenki érdeklődését és egyre többen olvassátok majd a következő részeket is!

Köszönöm, ha elolvastad ezt a szösszenetet!

H.