Monégasque Love

2.

Charles Leclerc

2024. Április 9.

Nizza, Franciaország

Kora reggel óta a szürke Ferrari SUV-mben haladtunk végig a francia riviérán a nizzai Bianchi gokart pálya felé, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem, és ami azinte a második otthonommá vált az évek során. A kocsiban rajtam kívül még Andrea, a személyi edzőmmel és Bryan Bozzi, a versenymérnököm ült, mögöttünk pedig a saját gokartomat szállító trailer jött. Ez az első alkalom, hogy a baleset után nem csak az edzőteremben és a szimulátorban készülünk a kínai nagydíjon való visszatérésemre, hanem "élesben" is, a kormány mögött. Igaz, hogy az erőhatások és a sebesség mérföldekkel eltérnek egy Formula-1-es autótól, de arra jó, hogy visszarázódjak egy kicsit.

A délelőttöt előkészületekkel és a finomabb beállítások megtalálásával töltöttük, délután pedig a pályán róttam a köröket. Vacsora közben telemetriai adatok elemzése, aztán alvás. Elvileg, mivel ez egy rögtönzött edzőtábor, csakhogy nekem más terveim voltak. Andrea és Bryan is a hotelszobák felé mentek, én azonban egy gyors esti sétára hivatkozva a közeli Bianchi rezidencia felé tartottam ahhoz az emberhez, aki apám halála után próbálta betölteni a életemben keletkezett űrt.

Philippe Bianchihoz.

A ház külön állt a szállótól egy kisebb dombon, de még így is tökéletes panoráma nyílt a pályára. Ismertem már a járást, az első, fedett verandán keresztül egynesen a bejárati ajtóhoz mentem és két kopogás után benyitottam. Az előszobán át konyhából halk zene, fény, gyerekhangok és mennyei illatok szűrődtek ki, pár lépés megtétele múlva pedig meg is láttam Christinet, Jules édesanyját körülötte az unokáival.

- Jó estét, sziasztok! - köszöntem, mire a nő ijedten pillantott rám.

- Istenkém, Charles, de örülök, hogy itt vagy! Nem is mondtad, hogy jössz. - Üdvözlés képpen szorosan megölelt, mire felszisszentem. Még mindig fájt az oldalam, bár ezt az információt nem osztottam meg sem Luisával, sőt, még Andreaval és az orvosommal sem. Egyrészt, akármilyen ostobának hangzik ia, de nem kockáztathattam a visszatérésemet, másrészt nem akartam, hogy a terhes barátnőm még a mostaninál is jobban aggódjon értem. Istenem, még mindig olyan szürreális belegondolni, hogy ezentúl már nem csak ketten leszünk - vagy pár rajongó szerint öten, személy szerint Leo, Oscar Piastri és Ollie Bearman -, hanem lesz egy saját, vérszerinti fiam vagy lányom is...

- Elég spontán jött ez a pár nap, de szóltam Philippe-nek. Tényleg, őt merre találom? Nem szeretnék alkalmatlankodni, de mindenképpen beszélni szerettem volna vele, hamár itt vagyok.

- Ugyan már, megint a hülyeség... Tudod jól, hogy ti itt sosem zavartok. A férjem kint van a hátsó teraszon, de az is lehet, hogy még a medencében. Menj csak nyugodtan!

- Köszönöm Christine és isteniek az illatok.

- Szedjek? Pont most lett kész a tészta, a gyerekek kérésére carbonarat csináltam.

- Oh, nem kérek, köszönöm. Sajnos már vacsoráztam meg a diétát is be kell tartanom, ha minél előbb vissza akarok ülni az autóba.

Átvágtam az étkezőn és a nappalin, majd a terasz tolóajtaján keresztül láttam megcsillanni a kivilágított medencét, melynek szélén Philippe ült egy karosszékben, lábánál az öreg border collie-val. Lépteim hallatára azonnal felkapta a fejét. Kezet fogtam vele, megsimogattam a kutya füle tövét, majd helyet foglaltam a férfi mellett lévő fotelban.

- Azt hittem, már sosem érsz ide. - mondta fáradtan, mégis némi jókedvvel a hangjában.

- Még akadt pár elintéznivaló, de siettem.

- Bort? - mutott felém egy sötétzöld üveget és két vörös bornak való poharat.

- Nem lehet, még mindig gyógyszereket szedek a baleset óta.

- Kár, pedig saját...

- Elhiszem, hogy finom, de talán majd a következő összejövetelen. - néztem rá egy kimerült, gyenge mosollyal az arcomon és elnyomtam egy ásítást. - Philippe, lenne egy nagyon fontos dolog, amiről beszélni szerettem volna veled. A családom túlságosan elfogult ahhoz, hogy szubjektív véleményt tudjanak mondani...

- Hallgatlak, fiam...

- Ez részben párkapcsolati, vagyis főleg, de olyan bonyolult... Szóval... A baleset óta olyan dura minden Luisával. Hiába akarok ugyanaz az ember lenni vele, de nem tudok, az esetek többségében úgy beszélek vele, mintha nem is a barátnőm, hanem egy vadidegent lenne. - hevesen gesztikulálva próbáltam a lehető legpontosabban leírni a helyzetünket. - Türelmetlen és ingerlékeny vahyok vele és annak ellenére is ellököm magamtól, hogy mindig segíteni szeretne. Tegnapelőtt is összevesztünk, vagy inkább csak én vele, egész délután nem is beszéltünk és az éjszaka közepén meg bejelentette, hogy babát vár.

- Először ia, szívből gratulálok a babához! Charles, ugye tudod, hogy mindhármótokat fiamként szeretlek? - bólintottam, hiszen apa halála után végig mellettünk és persze anya mellett is álltak. - Ezért is kérlek, hogy légy teljesen őszinte. Meg akarod te menteni azt a kapcsolatot vagy csak gyereket szeretnél?

- Nem is tudom, a kapcsolatunk nem az igazi már hetek óta, de túlságosan szép volt ez az öt év ahhoz, hogy csak úgy feladjunk mindent, amit ketten értünk el. A babáról meg nem is beszélve... Eddig szóba sem került, hogy itt lenne az ideje gyereket vállalni és nem is éreztem magam késznek rá, de most pedig már mindennél jobban akarom.

- Képzeld el magad mindkét helyzetben... Az első, ahol ketten együtt nevelitek boldog házasokként azt a gyereket? Vagy külön, és azt is vedd számításba, hogy esetlegesen mindkettőtöknél új párkapcsolat, két születésnap, hadd ne soroljam.

- Természetesen az első... Az olyan idilli, de hogyan tudnánk kivitelezni?

- Az már rajtatok múlik. Nem rajtad, hanem kettőtökön, hiába lehet, hogy a mostani vitáitoknak te vagy a forrása.

- És szerinted feleségül kéne vennem? Azt mondtad, higy együtt nevelni, boldog házasokként...

- Nézd, ha készen állsz arra, hogy megkérd a kezét, ne várj. Szerintem stabilabbá tehetné a kapcsolatotokat, lenne valami, ami a banán kívül is összefogja... Gondold át, csak ne gondold túl, mert abból vannak a félrértések.

Ezek után még nagyjából éjfélig beszélgettünk odakint, majd, amikor már kellőképpen fáztam, visszaballagtam a hotelszobába. Egy villámgyors zuhanyzás után hulla fáradtan dőltem be az ágyba, de az istenért sem akart álom jönni a szemre. Végül azon kaptam magam, hogy a Cartier oldalát görgetve nézegetem a jegygyűrűket...

. . .

Kicsit megcsúszva, de íme a vasárnapra ígért rész így, hétfő hajnalban...

Nem tudom, hogy a valóságban a Bianchi család tulajdonában van-e a nizzai gokartpálya és ha igen, akkor hogy néz ki, úgyhogy megálmodtam egy, a részbe passzoló környezetet.

U.i.: ha valaki esetleg tudja a rész elején szereplő Ferrari típusát, azt megköszönöm, ha megírná, mert sehol nem találtam meg és nem szeretnék téves infókat leírni.😅