Monégasque Love

1.

Luisihna Herrera

2024. Április 7.

Monaco

Két nagy bevásárlótáskával léptem ki a liftből, ami egyenesen a lakásunk bejáratával szemben. Egy ideig bajlódtam a zárral, de amint becsuktam magam mögött a fehér ajtót, levettem a szürke mokaszint és egyenesen a konyhába mentem kipakolni a frissen vásárolt dolgokat. A szintén új terhes vitaminjaimat a gyógyszeres szekrény hátuljába tettem, mielőtt feltűnne Charlesnak. Félreértés ne essék, tudatni akarom vele, de ki fogom várni a megfelelő pillanatot. Csak sajnos perpillanat nem áll úgy a kapcsolatunk.

A pult előtt állva pakolásztam, amint meghallottam magam mögött a lépteit, azonban hiába vártam, hogy esetleg a szokásos módon köszönt, nem tette. Helyette elmotyogott egy "Sziát" és csendben elkészítette a délelőtti gyümölcsturmixát. Az elmúlt öt évben legtöbbször megtalálta a gyenge pontomat és a nyakamat csókolta meg, vagy a kezeit a derekamra téve magához húzott egy ölelésre. Lehet, hogy csak az a bizonyos "rózsaszín köd" tűnt el pár héten belül, de akkor sem hiszem, hogy ilyen egy normális párkapcsolat. A balesete óta pedig csak rosszabb lett... A mindennapok szürkévé váltak, én dolgozok, ő szimulátorozik, edz vagy Maranelloban van, az intimitásról pedig ne is beszéljünk. Teljesen összehasonlíthatatlan a korábbiakkal... érzelemmentes, mintha tényleg csak a testi szükségletei kielégítésére lennék jó és pont ez az oka, hogy minden egyes együttlétünk után sírva alszok el.

- Hogy van az oldalad?

- Kicsit szúr, de túlélem. Ha ez kell ahhoz, hogy Kínában már autóba üljek, akkor már egyből nem fáj. - Reggel rendhagyó módon élőben néztük a kanapénkról a Japán Nagydíjat és minden baja volt, hogy ő nem utazhatott a csapattal, pláne, hogy nem versenyezhetett.

A balesetkor szerencsére "csak" a két borddatörésen kívül pár zúzódása lett, amik mára már többé-kevésbé elmúltak, de ugyanúgy rehabilitációra és egy hónap kihagyásra kötelezte az orvosa.

- Nem akarom, hogy bajod essen vagy rosszabb legyen az állapotod, ha következőnek versenyzel.

Felkaptam a fejem és ijedten néztem rá, amint frusztráltan visszaejtette a pultra az étrendkiegészítős dobozt, a mérőkanalat pedig lecsapta a doboz mellé.

- Két hét alatt rohadtul elegem lett a sajnálkozásotokból. Nem kell, kurvára nincs szükségem rá, ahogy az aggodalmatokra sem! Hagyjatok békén, majd megoldom egyedül. És ha törik, ha szakad, én Sanghaiban versenyzni fogok, nem hagyom, hogy más gyűjtse a pontokat az én autómmal! - Kapkodva rácsavarta a shakerre a tetejét és a dolgozószobába ment. Én még mindig lefagyva álltam ugyanott, a szívem hevesen kalapált.

Elképzelésem sem volt, honnan jöttek ezek a dühkitörései, de sajnos nem ez volt az első az utóbbi időszakban. Minden apróságon felkapja a vizet, például két nappal ezelőtt egy bulvár cikket olvasott, ami a jelenlegi fizikális állapotát firtatta és hasonlóképpen kiakadt. Annyi különbséggel, hogy az egész családja előtt a közös vacsora után.

Az utolsó dolgot is a helyére téve friss vizet adtam Leonak, majd nekiláttam megírni egy cikket, amihez az alap vázlatokat az egyik munkatársam küldte Sochiból. Egy Észak-olasz sportújságnak dolgozom riporterként és másik két kollégámmal rotációs rendszerben utazunk. nagydíjakra. Charles-lal is a munkamnak köszönhetően találkoztunk évekkel ezelőtt.

2019. Szeptember 7.

A Media Center éttermében bekaptam a szendvicsem utolsó falatját és már rohantam is a Ferrari motorhome-jába, ahol időpont volt leegyeztetve a fiatalabbik pilóta, Chalres Leclerc média managerével. Átsiettem a leginkább egy felbojdult méhkasra hasonlító paddockon és a motorhome emeletére érve nyugodtan konstatáltam, hogy még 3 percem van az időpontig. A táskámból előszedtem az iPademet a jegyzeteimmel és a telefonomon előkészítettem a diktafont, hogy még véletlenül se kelljen megváratnom a pilótát és köpjek bele a feszített napirendjébe.

- Egész hétvégén itt leszel a paddockban? - kérdezte tőlem az interjú végeztével.

- I-igen, itt leszek... - válaszoltam meghökkenve. Fogalmam sem volt, miért akarja tudni.

- Charles, idő van, már várnak a Sky Sportsnál. - szólt közbe az asszisztense.

- Egy fél pillanat, Giulia. - pillantott a mellette ácsorgó vörös hajú nőre, majd vissza rám. - Akkor, ha holnap a pódium tetején állok, mivel mindenki azt feltételezi, hogy nyerek, megvárnál a dobogósok interjúja után?

- Öhm, persze. De miért?

- Az legyen egyenlőre az én dolgom. Majd kiderül.

- Köszönöm szépen Charles. - néztem bele mélyen a rajtam pihenő zöld szemeibe egy lágy mosollyal az arcomon.

- Ugyan már, én köszönöm. És azt is, hogy nem a legszokványosabb kérdéseket tetted fel. Idegesítő és unalmas, hogy a pole megszerzése után mindenki ugyanarra kíváncsi.

. . .

2024. Április 7.

Lefekvéshez készülődtem, amikor ő még mindig a szimulátorban ült. Legalábbis úgy tudtam.
Selyem háló köntösömet a fehér fotelra helyeztem és bebújtam a takaró alá a jelenleg olvasott könyvemmel, bár nem sokáig tudtam olvasni, mert pár fejezet után majd' leragadtak a szemeim, de elaludni nem tudtam. Hallottam, ahogy Chalres zuhanyzik, elzárja a csapot, fogat mos. Minden apró zaj hallatán láttam magam előtt a képet a mozdulatairól, amik az évek alatt az elmémbe égtek.

Nem sokkal később befeküdt mellém. Még mindig nem tudtam aludni, csak lehunyt szemhéjjal feküdtem mozdulatlanul. Nem találta a helyét, forgolódott, de kellemes meglepetésként érty amikor átkarolva magához húzott és érezhettem az egyenletes szívverését.

- Jó éjszakát! - suttogtam magam elé.

- Neked is. - válaszolt és apró puszit nyomott a tarkómra.

- Sajnálom a mait. - szólalt meg hosszú, néma percek múltán. - Is. Meg minden alkalmat, amikor érzéketlen vagy ingerült vagyok és nem ember módjára beszélek veled. Nem neked szól, csak rajtad csattan... A baleset óta nem igazán vagyok önmagam, bár ezt biztosan észrevetted.

- Semmi baj. Csak ígért meg, hogy dolgozol azon, hogy minél előbb ugyanaz a Charles legyél, akibe beleszerettem. - Eszembe jutott, hogy nem reagálok, mert megérdemelte volna, de ugyanakkor így legalább értelmesen kommunikálhattam vele anélkül, hogy a tapló szzélyiségét mutatta volna. Megfordultam a karjaiban. - Kérlek.

- Ugyanaz már nem leszek. Egy baleset mindenki szemléletén változtat valamennyit. De megpróbálok empatikusabb lenni. És jobb emberré válni.

- Köszönöm... Nem szeretném, ha a babánk az édesapjának ezt az oldalát látná.

- A babánk? - a kérdése hallatán jutott csak el a tudatomig az, hogy egy óvatlan mondattal lelepleztem magamat. Ennyit a megfelelő pillanat kivárásáról.

- Igen.

- De hisz nincs is gyerekünk. - nezett rám értetlenül és a szemei máris nem voltak olyan fáradtak egyikünknek sem.

- De lesz...

- Édesem, te babát vársz... - feljapcsolta az éjjeliszekrényen lévő olvasólámpát, felült az ágyban és engem is magával húzott. - De mikor és hol?

- Melbourneben tudtam meg és ahogy számoltam, nagyjából szenteste. Szóval most három hónapos és két hetes.

- Édes Istenem, köszönöm! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Apa leszek!

- Én meg anya! - vigyorogtam rá boldogan most először az elmúlt hetekben.

Ismertem annyira, hogy tudjam, a bocsanatkérése őszinte volt, ugyanakkor ez az állapot csak ideig-óráig tart.