Raven komor arccal, felszegett fejjel ült egy szegényes, korhadozó sámlin. Lába elegánsan keresztbe volt téve, mintha csöppet sem zavarná, hogy most éppen egy privát kihalgatás célszemélye. Zelda, aki amúgy is jóval a fiú fölé tornyosult, most mégjobban kihangsújozta magasságát az ülő alakkal szemben. Karba tett kézzel, a falnak támaszkodva várakozott Raven válaszára.
- Na? Általában az emberek nem kutakodnak a jótevőjük után - mondta a lány gúnyosan a csukjája alatt.
- Általában az emberek nem laknak efféle bályos kis faházakban, csontok és poros könyvek társaságában. Meg persze a főzetek is ott vannak.
Zelda egy pillanatig nem tett semmit, de aztán megragadta a fiú állát, és mélyen a hideg tekintetbe nézett.
- Valaki nagyon tökösnek képzeli magát, igazam van? Végül is, nincs mit tenni.
A lány elsétált Raven mellől, és kinézett az ablakon. A fák mozdulatlanul meredeztek a ködfedte égbolt felé, mint megannyi rács, mely egy öntörvényű rabot láncol. A szélcsend és a sötétség kísértetbirtokra emlékeztethetné a járókelőket. Már ha lennének.
- Egy szarvascsapdában akadtam rád. Akár meg is köszönhetnéd, hogy kimentettelek onnan. Ki tudja, mikor találtak volna rád a társaid.
Raven nem szólalt meg, némán meredt a lány irányába, aki továbbra is a tájat bámulta. A fiú tekintete merev volt, nem pislogott. Sosem pislogott.
- És most? - Zelda elfordította a tekintetét - Mit kezdjek veled? Az elevenen elégetés jól hangzik?
A lány kacarászva elindult az ósdi bejárat felé, s megragadta a kilincset. Egy erősebb rándítás után az ajtó megadta magát, és recsegve kinyílt.
Raven kérdőn meredt a ház urára.
- Ne nézz így rám! - horkant fel Zelda - Na! Szedd az írhádat, és tünés!
Mikor már látszott, hogy a fiú a kisujját sem szeretné megmozdítani, Zelda dühösen megragadta Raven gallérját, és kiráncigálta a házból. Ez megeröltető feladatnak bizonyult, ugyanis az vörös hajú szerzet nem könnyítette meg a dolgát. Teljes súlyával a lányra nehezedett, aki így kénytelen a földön végighúzni az emberi sóbálványt.
Mikor a bejárathoz ért, egy erélyes mozdulattal kihajította Ravent a küszöbön. A fiú nagy ívben a fenekére esett. Nem jajdult fel, az eddigi magatartásához képest most még bambábban meredt a lányra.
- Örülj, hogy nem temettelek el, miközben eszméletlen voltál. Akkor legalább kialudhattam volna magamat.
Zelda káromkodott egyet az orra alatt, s nagy robaj kíséretében becsapta maga mögött az ajtót, magára hagyva egy morcos és igencsak összezavart Ravent.
----------
Ki gondolta volna, Zelda nem kapta meg a várva várt pihenését. Orvgyilkos létére sosem volt egy olyan napja, amikor nem a napi megélhetését keresné, vagy éppen nem a háza körüli teendőket végezné el. A lány azonban mindig is büszkén viselkedett. Éppen ennek a rovására most olyan helyzetbe került, amelyen egykönnyen nem lesz képes felülkerekedni.
A közelmúltban történt találkozás után Raven azzal a pompás ötlettel állt elő, hogy meglátogatja az erdelyi remetét. Nem lehet tudni, mi késztette erre a döntésre, a fiú mindig is kifürkészhetetlen volt, minden lépése különös, merész és általában meggondolatlannak számított.
Így értünk el a jelenben játszódó eseményekhez is.
Zelda éppen a takarítással volt elfoglalva, mikor kopogásra lett figyelmes. A háza mindig is könnyedén porosodott, főleg, ha beleszámítjuk a sok apró, szétszórt holmit, ami a kunyhó polcain és fiókjában összevissza hevert.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
Of Blood And Bone
ФэнтезиTiraia világában mindössze egy szabáj létezik. Ölsz, vagy megölnek. Egy mágiával és rejtélyekkel teli univerzumban az öldöklés és pusztítás sem maradhat el. Az erős életben marad, a gyengét levadásszák. Raven mindig is egy különös fiú volt, aki gye...
