Sosem voltunk beszédesek, de aznap együtt üvöltöttünk. A csendes István, aki rettegett attól, hogy egyszer felszólítják a történelem órán, a rövidlátó Minyka Anna a maga egy méter hatvan centijével, a nagydarab Lali, aki testnevelés órán mindig vissza-vissza nézett maga mögé, hogy vajon a többiek mikor fogják beelőzni őt az iskolai futásnál, a kemény pillantású Andris, a fekete kabátos lány a hátsó padban, Kató és én is ott voltunk. István úgy üvöltötte a himnuszt, mintha az élete függene tőle, Minyka Anna a legnagyobb tüntetők között vonult, a Lali is az öklét rázva a tömeggel tartott, és akkor nem nézett egyszer sem hátra, a himnuszon megkönnyezett az Andrist, és a fekete kabátos lány, akinek a nevét egyikünk sem tudta megtanulni az szürke iskola falai közt, azon a délutánon a Sztálin-szobor peremére mászva lengette a lyukas magyar zászlót és vörös arccal kiabálta: „Ruszkik haza!"
Huszonharmadikán az iskolában is más volt a levegő. A tanárok nem szóltak, vagy csak nagyon keveset, míg a végzős évfolyamok hangosan vonultak végig a folyosón el-el ejtve olyan félmondatokat, hogy „Na, majd mi megmutatjuk" „Most vagy soha" „Délután találkozunk". Aztán észre vettük, hogy néhányak kezében ott virított a Szabad Nép is. Kató, az osztálytársnőm sosem volt hangos, ráadásul rettenetesen félt az egész helyzettől. Meg tudtam érteni. Én is megijedtem, mert egy szót sem értettem az egészből, egészen irodalom óra elejéig, amikor ugyanis bejött az a fekete kabátos lány, barna frufruja ezúttal nem lógott úgy lángoló szemeibe, mint általában és elkezdte buzdítani az osztályunkat, hogy menjünk mi is, találkozzon az osztály a Petőfi-szobornál. Kató értetlenkedve nézett rá és megkérdezte, hogy miről is szól pontosan ez a dolog, mire azt a választ kapta:
– Egy jobb Magyarországról.
___
Katóval három után néhány perccel értünk oda, akkor már rengeteg ember állt az utcán, és a úgy tűnt, a tömeg egyre nő, egyre több osztálytársunk jelent meg, olyanok is, akikről nem gondoltuk, hogy eljönnek, a felsőbb osztályok is csoportokba verődve álldogáltak, majd végül egyetemisták és felnőttek is előkerültek, óvatosan sasszéztak át közöttünk, hogy előrébb kerüljenek és vártak. Csendesen és nyugodtan vártak.
Rettenetesen fáztam, pedig nem volt annyira hideg. Kató meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert nem nézek ki valami jó, de egyébként jól voltam, így tereltem a témát. Aztán hallottam egy hangot, amely szavalt. Szavalt és ezzel megtörte a csendet. Akkor azt éreztem, mintha melegedni kezdtem volna, a mellkasom lángra gyúlt, égett az arcom, zsibbadtam és mintha az a rengeteg ember, akik eddig homályba vesztek, most ott álltak előttem. Ahogy körbe néztem, hirtelen csak egyre tudtam gondolni; ez rengeteg ember. Rettenetesen sok ember. És a fázás, a remegés teljesen elmúlt. Egy pillanatra megkönnyebbültem.
S amikor a tömeg megindult és mi követtük, Kató mondta ki azt, amit én is éreztem, de nem tudtam megfogalmazni:
– Remélem, mindennek van értelme; én most nem félek, először érzem azt, hogy nem félek úgy, mint amikor a felnőttek gondterhelt, rettegő és kemény tekintetét kell állnom magamon, de ha ennek nincs értelme, akkor mi lesz?
___
Két nappal később bebizonyosodott, hogy nem volt értelme szembe szállni egy olyan hatalommal, amely kegyetlen és félelmetesen eltökélt.
A Parlamenthez mentünk, egymásba karolva vonultunk néhány osztálytársnőmmel a Kossuth térre, ahol vártuk, hogy történjen valami. De a csendes tömeg ekkor már más volt. Másnak láttam, mint két napja vagy azelőtti nap. Valami nem volt rendben. Szúrta a szememet a sok fekete kabátos férfi a tér különböző pontjain. Mellettünk is állt egy ilyen katonának tűnő alak, sötét haja és aprócska szemei voltak, ha nem hallottam volna halkan beszélni, akkor is megmondtam volna, hogy orosz. Cigarettára gyújtott, gúnyos mosollyal nézte a tömeget. Összeakadt a tekintetünk. Felém vigyorgott, majd, mintha megbánta volna ezt a cselekedetét, elhajította a cigarettáját, és eltűnt. S jobban körül nézve vettem csak észre, hogy a többiek sincsenek már a helyükön, de addigra már késő volt.
Élesek voltak a hangok, a sikolyok, az üvöltések, fájdalmas volt azt a sok vért látni, rettenetes volt látni, ahogy az emberek egymást tapossák el menekülés közben, míg mások, hátukban golyóval zuhantak élettelenül a földre.
Egy kapu aljba húzódtam ideiglenesen, nem tudtam lépést tartani a tömeggel. Leguggoltam, befogtam a füleimet, és zokogni kezdtem. Nem gondoltam arra, hol van a fekete kabátos lány, hol van az Andris, a Minyka, az István, a Lali, vagy a többiek. Mert Katót aznap vesztettem el. Mert nem ragadtam meg a karját, nem húztam magammal abba a kapualjba és ő a tömeggel próbált lépést tartani, végül pedig ott maradt rajta kívül hatvan halottal a Kossuth téren.
És olyan igaz volt a gondolata; nincs értelme egy olyan rendszer ellen küzdeni, amely megtörhetetlenül makacs. Nincs értelme olyanokkal foglalkozni, akik hátulról támadnak. Innen menni kell. Akárhová, de nem szabad maradni, mert itt a csendesek az igazak, s nem pedig fordítva.
- VÉGE -
