Patológus test(közel)ben

Patológus test(közel)ben

„PATOLÓGIA" idézi, a még vélhetően a múlt évszázadból itt felejtett fém tábla, kopottas, többrétegben rámázolt kesze-kusza fekete betűkkel, s mellette a már jól megszokott súlyos vasajtó várja az ide látogatókat, akik rendszerint nem a saját lábukon érkeznek, és nem önszántukból foglalnak helyet a hideg boncasztalon sem.
Nem kell messzire mennünk, hogy egy hasonló állapotban lévő táblát találjunk, ez alkalommal azonban más szöveg áll rajta „PROF. GEWEBE RUDOLF". Alatta fekete filccel firkantott – bár szinte olvashatatlan – betűk hirdették a kollegialitást, s a megbuktatott hallgatók kicsinyes bosszúját, amelynek keretein belül a patológus professzort a tagadhatatlan közutálat fojtogatta – volna, ha bármilyen jellegű érdeklődése mutatkozott volna a kedvesnek éppenséggel nem mondhatóvá formált Lutter Imre idézet felé:

„Tudom ezt kívülről betéve, tudom ezt józanul, s GEWEBE, kivéve, hogyha azt állítod, épp nem a magam ura vagyok."

S bár - a korát meghazudtoló energiával megáldott - patológus professzort legkevésbé sem hatották meg a háta mögött keringő, olykor már egészen elrugaszkodott szóbeszédek, miszerint titokban az ördöggel parolázik a nehéz vasajtók mögött, de a mai napra úgy érezte sok volt neki az emberekből, annak ellenére is hogy ideje nagy részét még csak nem is a jobb létre szenderült – ahogy ő nevezte – főemlősök társaságában töltötte hanem az élettelen fénymikroszkópok és az általa oly nagy becsben tartott szövettani preparátumai között. Feszült hangulatának oka azonban a szomszédos analitika laborból kiszűrődő hipó szaga volt, amely bántotta a professzor orrát.
- Már megint klór gázt állítanak elő... – dörmögte az orra alatt, és tüntetőleg már fel is állt a legalább 30 éves, hasonlóképp az analitika laborból „kölcsönvett" 3 lábú székről, hogy a szokásos kéretlen stílusában intse rendre a szomszédban dolgozó pályakezdő laboránsokat. Majd visszaroskadt, ma még kötekedni sem volt kedve, inkább átsétált a szomszéd helyiségbe, ahol a szintén kezdő, gyakorlatát, szerencséjére - mert tudniillik, hogy Rudolf Gewebe makacs jelleme és sokszor kiállhatatlan stílusa ellenére a legjobb patológus hírében állt – nála töltő orvostanhallgató, amint meghallotta a hideg kövön, egyenletesen és katonásan kopogni a professzor elengedhetetlen védjegyét, a világoskék, keménysarkú, lakkozott hatású félcipőjét, melyben sokak szerint rendkívül röhejesen nézett ki, összerezzent.
- Ne remegjen, hát nem tudja felvágni szegény pácienst, szépen, egyenes.. – duruzsolta tőle szokatlanul fáradt, monoton, de ezalkalommal kivételesen nem agresszív stílusban - mondom EGYENES vonalban.., áhh hagyja abba, menjen haza! – sóhajtott és adta ki az utasítást, mire a huszonéves, kocsonyalábú, cingár hallgató a tőle telhető legrövidebb útvonalon hagyta el a boncterem alagsorát, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a professzor ez alkalommal is a saját maga által készített vadast részesítette előnyben, nem pedig őt, Patrikot - mert tudniillik így hívták – fogyasztotta el ebédre.
Gewebe nekilátott befejezni a félbehagyott munkát, és volt már 11 óra is mire befejezte. Ismét egy rákos megbetegedéssel állt szemben, súlyos áttétekkel gazdagítva.

Ismeretlen eredetű foltokkal gazdagított köpenyét felakasztotta a szürke ajtó mellett álló fogasra, felvette a tisztát és visszaült a mikroszkóp elé dolgozni még egy kicsit, nem sietett. Hova sietett volna? Az eső lassan eleredt, majd pár percen belül hatalmas vihar kerekedett. Dr. Gewebe érezte ahogy az álmosság hatalmába keríti és az eső monoton kopogása is az álmok gondtalan világa felé sodorja. Szorgalmasan jegyzetelte az aznapi tapasztalatait. Még egy betű., kettő. Még ébren akart maradni, de lassan lecsukódtak a szemei, feje halk koppanással rábukott fehér íróasztalára, a mikroszkóp mellé és a cifra írással, díszített toll kiesett a kezéből.

Egy furcsa helyre került, de valahonnan rögtön tudta, egy sejtben van. Kivételesen szokatlan lelkesedéssel indult felfedezőútra, körülötte, a citoplazma és a citoszkeleton, mikrutubulusok, felépülő mikrofilamentumok, és az olyan emberien közlekedő kinezin, ahogy cipeli a makromolekulát. Hirtelen minden olyan életszerű volt és természetes. A boncterem kihalt csendje után, a professzor itt megtelt élettel. Folytatta hát útját a sejtmag felé, időközben találkozott a mitokondriummal, a Golgi készülékkel, a lizoszómákkal megcsodálta belülről a sejthártya kettős foszfatidrétegét, örömmel nézte a foszfolipideket ahogy játékosan mozognak, a membránfehérjéket, a receptorfehérjéket, az ionpumpát, ami hogyha volt elég ATP működött, és z ioncsatornát. Találkozott az endoplazmatikus retikulummal és ha már itt járt gondolta megnézi merre találja a sejtmagot, a DNS-sel. A sejt közepén kettős membránhártya által határolva ott volt a sejtmag. A professzor álmában szerencsére annyira összement, hogy bár igen szűkösen, de át tudott bújni a különböző molekulák számára fenttartott pórusokon és a szeme elé tárult a sejtmaghártyán belül található DNS. Megcsodálta a 4 nitrogén tartalmú szerves bázist, a pentózt és az ezekhez kapcsolódó foszfátcsoportot.

A professzor indulni készült, mert eszébe jutott a sok szövettani elemzés, ami várja még otthon, és szomorúság fogta el, hogy el kell hagynia ezt a helyet, ami bár, ha csak projekció volt is, megtestesítette a hivatását, a küldetését, amiért értelmet tulajdonított az amúgy sivár és magányos életének. Álma vált valóra az álomban, és évek óta először most boldog volt. Ahogy realizálta a hazaút gondolatát, a visszatérést a boncterem hideg fali közé, végigfutott rajta a borzongás. A sejt a növekedését többé már nem lehetett kontrollálni, növekedni, osztódni kezdett, ellenállt a gátló jeleknek, nem következett be a programozott sejthalál és a sejt szépen lassan elrákosodott – pont, mint annál a betegnél akit aznap boncolt.

Dr. Gewebe fájó nyakkal ébredt másnap reggel, Patrik szólongatására, aki minden félelmét legyőzve igyekezett felébreszteni a patológust. A szokásos élettelen alagsori boncteremben most a doktor indokolatlannak tűnő életkedve hozott színt, aki csodálkozva, szinte megújulva, az előző esti élményektől, vágott bele az aznapi munkába. Jókedvűen magyarázott Patriknak, aki még inkább meg volt illetődve a váratlan fordulattól, de jól esett neki a két betegben szerveinek feldarabolása között elejtett félmosoly professzortól. Hiába – gondolta – az orvosok igazi csodabogarak.

Leginkább az érti az életet, aki látta a halált.