FÉNY (A Pál utcai fiúk-novellák)

KÖNNYFOLYAM

Tornaóra volt az osztálynak, én az öltözőben ültem, és a telefonomat nyomkodtam. Egy alapértelmezett, gagyi játékot játszottam, hogy elvonjam a figyelmem, minden egyes telitalálatkor zizzent egyet a készülék a kezemben. A teremből behallatszódott Boka és a többiek kiáltása, éppen kosárlabdáztak, de én valamennyire hálás voltam, hogy kimaradtam ebből. Sosem tartoztak a labdajátékok a kedvenceim közé.
Gerébre gondoltam. A barátomat már egy hete nem láttam, mióta kiderült, hogy összejátszott a vörösingesekkel. Óriási veszekedés kerekedett a történtek után, órákig állt a bál a grundon, Barabás úgy támadta Dezsőt, úgy kiabált vele, ahogy az évek alatt még sosem láttam. Boka volt a leghiggadtabb mindenki közül, de ő közölte Dezsővel a legfájóbb tényt: azt mondta, hogy pillanatnyilag nem tud megbocsátani a fiúnak, és rendkívül megrendült a belé vetett bizalma.
Azóta Gerébnek hűlt helye volt. Írtam neki Messengeren többször is, de semmi haszna nem volt, napok óta a nem elérhető felirat világított a neve alatt.
Aggódtam. Nem tudtam, mit csinálhat, hiszen tudtam róla, hogy imád a telefonján lógni, és szinte mindig online volt, még hajnalok hajnalán is, mikor aludnia kellett volna. Nemegyszer vele beszéltem végig az éjszakát, mikor minden összejött, és muszáj volt nyitnom valaki felé. És most hiába néztem az üzeneteimet, ellenőriztem minden órában, egy hete csak a mozdulatlan profilkép nézett vissza rám.
Épp beléptem az alkalmazásba, és újra megnéztem az üzenetváltásainkat, mikor ajtócsapódást hallottam a tanári irányából, ahol a tornaterem és az öltözők folyosójának bejárata volt.
Felnéztem, és majdnem vissza is fordultam a kijelzőhöz, de megragadtam a mozdulat közben. Azt hittem, egy tanárt fogok látni, vagy egy takarítót, tulajdonképpen bárki mást, mint aki ott állt, és ugyanúgy észrevett engem.
Geréb megrökönyödött tekintetével találtam szembe magam.
Néhány másodpercig ordító csend vont körénk súlyos buborékot, aztán Geréb megfordult, és sietősen az ajtókilincshez nyúlt. Mielőtt elmehetett volna, feleszméltem, és odaugorva megragadtam a karját. Nem hagyhattam, hogy egy hét után így meglógjon előlem.
-Geréb...
-Hagyj!- ellenkezett, és megrántotta magát.
-Geréb!- a hangomba egy leheletnyi könyörgő hangsúly vegyült, de nem mertem hangosabban szólni, féltem, meghallják a teremben játszók.
A fiú elengedte a kilincset, láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan abban, mit tegyen. Az ajtó magától becsukódott, és újra átmeneti némaság telepedett közénk. Gyorsan szemügyre vettem; valamiért a bőrét kutattam a szememmel, hogy nem látok-e rajta sérülést, bármiféle olyan változást, ami aggodalmat kelthetne bennem. De Geréb nem változott semmit, az egyetlen, ami teljesen más volt, az a tekintete. Úgy csillogott, mint egy tükör, de közel sem boldog fény volt, és képtelen volt az arcomba nézni. Mindig a földet kutatta.
-Hogyhogy itt vagy?- kérdeztem halkan.
Geréb egy ezredmásodpercre rám nézett.
-Igazolást hoztam- felelte erőtlenül. -Tudtam, hogy összefutok valamelyikőtökkel...
-Hol voltál egy hétig?- kérdeztem, és keményebb lett a hangom. -Aggódtam.
Világosan láttam, hogy Dezső meglepődik, egy pillanatra a zavart, a félénkséget felváltotta a csodálkozás.
-Megkértem anyáékat, hogy hadd maradjak otthon- mondta Geréb. Nem mondott többet, de tudtam, hogy több bújik meg a háttérben, mint amit beismer. Perszehogy így volt.
-Beszélhetnénk?- kérdeztem, bár tudtam, hogy merész lépésre szánom el magam. Amilyen labilisan viselkedett Geréb, féltem, újra elszalad, és egyszerre kicsúszik a kezem közül.
Barátom néhány aggodalomtól terhes pillantást vetett a tornaterem ajtajának irányába.
-Ne itt- mondta alig hallhatóan. -Nem akarok találkozni velük.
Tudomásul vettem, és intettem, hogy menjünk. Tíz perc múlva már az iskola udvarának egyik eldugott szegletében ültünk, és egyikünk sem tudta, mi legyen az első szó, amit egymáshoz intézünk. Az egyik részem annyira félt, nehogy rosszat mondjak, a másik felem viszont boldog volt, mert Dezső látszólag rendben volt, és végre véget ért az a kínzó egy hét, amikor nem hallottam felőle egy szót sem.
-Hála Istennek itt vagy- szólaltam meg. -Már nagyon nyugtalanított, hogy semmit nem tudok rólad.
Egy darabig csak az udvaron játszadozó szél súgását hallottam.
-Most csak tréfálkozol velem?- kérdezte Geréb gyenge hangon.
Hitetlenkedve meredtem rá.
-Nem?
Csak néztem ezt a fiút, aki előttem állt, és valószínűleg azt gondolta, gyűlölöm őt. Meg sem fordult a fejében, hogy nekem az egész dolog értelmetlen volt, hogy csak tehetetlenül néztem a háttérből, ahogy egy balhé szétrobbantja a baráti társaságunkat, és most közelebb kerültünk az elhidegüléshez, mint eddig bármikor.
-Dezső...- mondtam. -Soha nem haragudtam rád...
Geréb sírni kezdett. Olyan gyámoltalan volt, mint egy kisgyerek, a kezét arcához emelte, és csak állt ott, miközben vörösek voltak a szemei, és maszatos az arca. Nem tudtam, mit mondjak, hogy meggyőzzem arról, nem utálom őt. Szokásomhoz híven épp akkor hagytak el a szavak, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.
-Egyik csapathoz sem tartozom- sírta Geréb. -Azt sem tudom, ki vagyok. Itt mindig csak azt láttam, hogy a többiek mindent jobban csinálnak, mint én, és azt hittem, Feriéknél más lesz a helyzet. De nem...
Közelebb léptem hozzá.
-Köztük még rosszabbul érzem magam.
Épp amikor hozzáértem volna, Geréb elugrott, keze mellkason taszított. Erősen lökött meg, a mögöttem magasodó ébédlőépület falának estem, kishíján bevertem a fejem a durva vakolatba.
-Dezső!
-Valld be, hogy utáltatok!- kiáltott rám elkeseredetten, miközben könnyek potyogtak a szeméből.
-Nem utáltunk- tagadtam. -Azért voltak veled furcsák, mert bizalmatlanok voltak veled szemben, már sejtették, hogy összejátszol a Vörösingesekkel. De ebbe engem ne vegyél bele, mert én soha nem bántottalak.
Egymásra meredtünk, és ebben a pillanatban kételkedtem, hogy valaha is megoldásra jutunk. Már elhittem, hogy Geréb elkezdett elsodródni tőlünk, és az előbb kiejtett szavaim beleolvadtak a hiábavalóság ködébe. Lehet, előbb kellett volna keresnem őt, és fájdalommal tudatosult bennem a gondolat, hogy talán már késő. Pedig köztünk nem romlott el semmi. A francba, meg kellett volna védenem, mikor a többiek támadták... Már nem is emlékeztem, miért nem szólaltam fel, de most szarvashibának tűnt, és utáltam magam miatta.
-Sajnálom- bukott ki belőlem. -Meg kellett volna védenem téged.
Csak arra tudtam gondolni, hogy bár ne így történt volna. Gerébbel legjobb barátok voltunk, legalábbis én így éreztem, de most mindent megkérdőjeleztem. Magát a folytatást is kétségbe vontam. Pedig a gondolat, hogy Gerébbel nekünk semmiféle közös jövőnk nincs, gombócot plántált a torkomba.
-Biztos a fiúk is megbocsátanak majd- mondtam. -Már napok óta nem említett meg senki, nem dühöngenek, le fognak nyugodni. Le merem fogadni, hogy Boka visszafogadott volna, ha a többiek nem lettek volna úgy kibukva. És az isten szerelmére, én sem haragszom! Soha nem is haragudtam!
Geréb részéről a csend tovább nyúlt, és keserűen szorítottam össze a szám. Barátom erőtlenül rogyott le egy kiálló betontömbre a mögötte húzódó masszív kerítésen.
-Annyi dolog van, amivel nem tudok elszámolni- mondta. -Lehet, hogy meg tudtok bocsátani, de mindig, amikor ez eszembe jut, arra gondolok, hogy utána mi lesz? Mert magamnak sem tudok megbocsátani. Olyan rosszul csináltam...Máshogy is meg lehetett volna oldani, minthogy árulóként beépülök a Vörösingesek közé.
-Össze voltál zavarodva- kezdtem. -És szerintem ez a mi hibánk is, hogy nem láttuk meg rajtad. Nagy baráti társaság vagyunk, de egymás érzelmeiről alig tudunk valamit. Pedig én régóta érzem, hogy ez nem jó így...
A szél újult erőre kapott, és megborzongtam a hideg fuvallat hatására. Éreztem, hogy ez a beszélgetés csak az első lépés a kirakós darabkáinak helyretétele felé. Féltem, amikor a jövőre gondoltam, mert Geréb helye az életemben vészesen imbolygott. És csak részben múlt rajtam, sikerül-e egyensúlyba hoznom ezt, a tét nagyobb része a Pál utcaiak többi tagján állt. Csak ilyenkor szembesültem vele, mennyire nem tudom, kikkel vagyok egy csapatban. Ha sorba vettem a barátaim, egyikükről sem tudtam megállapítani, hogy fognak reagálni, ha Geréb a szemük elé kerül.
-Leadtad az igazolást?- kérdeztem.
Dezső beletúrt a kabátzsebébe, amiben egy papír sercegett.
-Dehogy- suttogta. -Túl hamar észrevettél.
Rövid nevetést hallattam.
-De mivel mindjárt vége az órának, megvárom, míg kiürül az öltöző, és utána megyek- pillantott az órájára a legjobb barátom a csapatban.
-Hát persze...- mondtam egy kissé csalódottan.
Tettem egy lépést az udvar felé, mert nekem is indulnom kellett. A többiek tudtak erről a rejtekhelyről, és nem akartam, hogy idejöjjenek amint meglátják, hogy üres az öltöző.
-Megoldjuk a helyzetet- mondtam, mert nem tudtam simán itthagyni őt egy köszönéssel. -Én majd segítek. Szia Geréb!
Csend volt, féltem, hogy nem fog válaszolni. De aztán halk felelet hangzott a levegőben.
-Szia Andris.

<33