Halott dolgok

A Totem Bar ma este tele volt. Zero a pultnak támasztotta a söröskorsóját, és hunyorogva körbenézett a hófehér asztalok között, mintha várna valakit. Tenyerével eltakarta a feje fölött lévő lámpát, ami egyébként is majd' kiégette a szemét, de csak így tudta biztosítani, hogy célpontja, Tasha ne vegye észre – a vámpír szeme ugyanis még az övénél is érzékenyebb volt. Nem véletlen, hogy az éjszaka lényeinek fenntartott sötét sarokban talált helyet magának, ahol a bár narancs és lila fényei is éppen csak a hangulat kedvéért pislákoltak.

Ez volt Zero nagy pillanata. Fél éve kergette a drogbandát, ami illegális bejárást engedett a halandóknak a démonvilágba, de egyelőre nem talált fogást rajtuk. A démonok valamiféle sötét mágiával olyan anyagot gyártottak, amivel a halandók lelkei körbenézhettek az ő dimenziójukban – de arról persze senkinek nem szóltak előre, hogy koboldok és egyéb közepesen értelmi fogyatékos alsóbbrendű démonok a trip alatt birtokba veszik a halandók testét. És a kis dögök nem ám az esti valóságshow–t bámulták chipset zabálva, mint a rendes sátánfattyak, hanem vihorászva macskavért fröcsköltek a közlekedési táblákra, az ablakon benyúlva használt alsónadrágot húztak a sofőrök fejére, és a játszótéren vödörszámra borították a gyerekek nyakába a pókokat. Jobb esetben. A rosszabbakra még gondolni is szigorúan tilos volt nyilvános helyen.

De most végre kaptak egy fülest, hogy Tasha, a terjesztő vámpírbanda egyik fejese találkozik az összekötővel. Tasha persze soha nem hibázott – nem véletlenül jutott ilyen magasra –, ezért próbált Zero most a démonokra koncentrálni. Nem volt más dolga, mint a megfelelő démont azonosítani, követni, és az első gyanús mozdulatra feltakarítani az egész szervezetet pirulástul, vámpírostul, hogy végre elfelejthessék az egész interdimenzionális tébolydát, ami esténként az utcákra szabadult.

A Totemben ma este ötperces randik voltak, ami Zero szerint a leghalottabb dolog, amit a halandók kitaláltak – halottabb a zombiknál, vámpíroknál, sőt, talán a megkarózott vámpírokból hátramaradt porkupacoknál is. Ideális helyszín viszont kényes ügyletek lebonyolítására, hiszen senkinek nem gyanús, ha néhány randi után a pár egyik vagy mindkét tagja nyomtalanul felszívódik.

Egy démon volt már csak terítéken, aki a következő gongszóra el is indult Tasha felé. A fickónak egyetlen tömzsi szarva látszott csak a homloka közepén; ha máshol volt is még, azt eltakarta az elegáns kalap. Elég béna húzás. Most őszintén, ki jön manapság még öltönyben és kalapban egy álrandira? Persze legalább ízlésficama nem volt, fekete öltönyt húzott átlagos sötét bíborszínű bőre fölé. Igazi keményfiú lehetett, mert mintha a bíbor itt–ott világosabb színben megfolyt volna az arcán és a kézfején – valószínűleg régi sérülések voltak.

Zero gyorsan felskiccelte a képét, mintha csak unalmában rajzolgatna. Biztos ami biztos, a jegyzetfüzetében a legfelső papíron egy anatómiailag pontos szívforma volt egy félig befejezett orgonavirág rajzával, hiszen a szükség esetén előadandó sztorija szerint ő maga is randira jött, egy orvosként dolgozó vámpír bigével, akinek az orgona a kedvenc virága. Ja, egy vámpírnak, aki egy inkubusszal randizik. Ő is röhögött volna rajta, de pont ettől volt hihető.

Felhajtotta a sörét, és egy intéssel kért a csapostól még egy kört. Tenyerét a rajzra fektette, mintha rendkívül csalódott lenne, amiért a randija nem jött össze, és diszkréten kivette a füldugóját.

Behunyt szemmel koncentrált, hogy ki tudja szűrni Tasha és a partnere beszélgetését a zajból. Nem véletlenül vették fel csont nélkül nyomozónak két évvel ezelőtt: minden szexdémonnál alapképesség volt a kitűnő megfigyelőképesség, a ragadozókat megszégyenítő szaglás, és persze a legapróbb sóhajokra is érzékeny hallás. Ekkora tömegben általában mindegyik zavaró volt, de az évek során megtanulta kizárni a lényegtelen információkat. Habár a diszkrét mocsárszagból ítélve itt is troll takarítókat alkalmaztak, fene a gusztusukat. Azt tényleg nehéz volt ignorálni.