Valami

1. Fejezet

   Aznap erősen sütött a nap, ám már nem nyár volt így a gyengéd kora őszi szellő élét vette a forróságnak. Yin Yu a szobájában ült, előtte egy vaskos papírtekercs melyen az ő kézírása szerepelt. Kezében ecset, mellyel kecses, de határozott vonalakat húzva másolta az egyik szentírást.

   Az ifjú már egy jó ideje ott ült, a háta is kezdett kissé fájni a folyamatos előregörnyedéstől, de nem is tarthatta volna magát igazi tanítványnak ha még csak ennyit se bírt ki. Úgyhogy csak tűrte és tűrte, fel nem adva míg valaki halkan be nem kopogtatott az ajtaján.

    -Yin Yu bátyám!-hallotta meg egy fiatal fiúcska hangját.

    A fiú egy a kolostorban dolgozó szolga volt, általában a konyhát kellett csak takarítani, mivel a többi mind a tanítványok felelőssége volt, így furcsa volt itt látni őt. Yin Yu egyből a legrosszabbra gondolt, de hű maradva eszméihez megőrizte a nyugalmát.

    -Gyere be Kis Yao!-hívta a gyermeket.

    Kis Yao nem kérette magát, egyből belépett az aprócska szobába. A fiúcska tanulva régebbi incidenseiből, az ajtót maga után becsukva megállt, és némán várt arra, hogy beszédre utasítsák. Yin Yu hirtelen kényelmetlenül érezte magát.

    -Mit szeretnél mondani?-kérdezte kedves hangon, miközben egy ülőhelyet ajánlott a gyermeknek a kicsiny asztalkánál.

    -A mester szeretné, ha elvégeznél neki egy feladatot.-válaszolta, ahogy a fejét rázva visszautasította a fiatal taoista ajánlatát.-Adott egy kis papírt.

    Yin Yu átvette a felé nyújtott iratot, és gyorsan átfutotta. A mestere arra utasította, hogy menjen be a városba, és vegyen meg pár dolgot. Ahogy végzett az olvasással fürkészőn a másikra pillantott, mintha várna még valamire.

    -Ohh igen.-erre az előkotort a ruhái közül egy soványka erszényt, és csörögve-zörögve átnyújtotta azt az idősebbiknek.

    A tanítvány szíve lenyugodott, tudván, hogy nincs semmi nagy probléma, bár valami nem tudott kimenni a fejéből sehogy sem. Vajon a mester miért nem egyik társát küldte érte? Hiszen ezek a feladatok nem a konyhán dolgozó cselédeket illetik.

    De gyorsan félrerakta kételyeit, és amint a fiú távozott, ő is készülődni kezdett. Visszavette köpenyét, majd ruha ujjába rejtette a pénzt. Még egy utolsó megbánó pillantást vetett félbehagyott munkájára és már ott sem volt.

    Vidáman szippantott bele a délutáni friss levegőbe, miután elhagyta az iskola falait melyek eddig fogva tartották. Különböző illatok lengték körbe az utcákat, kiáltások hangja ütötte meg a fülét amerre csak járt. Kisgyerekek rohangáltak fel és alá, nevetve kergetőzve, utcai árusok kínálták szebbnél-szebb portékáikat.

    Yin Yu kevésszer hagyta el az intézetet, így ez a látvány mindig megérintette őt. Látni, hogy a mindennapokban milyen egyszerűen, és gondtalan telik az idő. Persze neki se volt rossz dolga és sokszor ezt is sikerült felismernie körútjain.

Nem siette el a dolgokat, nézelődött, válogatott, kereste a legolcsóbb árut. De így se tartott sokáig a z egész, öt füstölőnyi idő múlva már össze is szedett mindent a listáról. Egy zsákkal a hátán indult vissza az iskolába.

Éppen visszatért a kolostor hatalmas kapuihoz mikor hatalmas hangzavarra lett figyelmes. Felemelte a fejét, hogy a hang forrását keresse. Nem kellett sokáig kutatnia.

Egy nagy csoport taoista köpenybe bugyolált alakot pillantott meg nem sokkal maga előtt. Szorosan álltak, valami érdekesset találhattak. Ahogy jobban megnézte őket, felismerte bennük tanítvány társait.