Ne kísértsd a sorsot!

Az óbudai panel ötödik emeletén Tamás lehajította a táskáját a fotelbe. A rézkehely, amit a reggeli szelleműzésnél használt, kiesett a félig nyitott hátizsákból, és csörömpölve elgurult a kopott parkettán.

– Ezennel feloldozlak, köcsög! – vigyorgott, és visszahajította a kelyhet a táskára, aztán elindult a megérdemelt melegszendvicséért a konyhába.

Büszke volt magára, igazán jól sikerült a mai nap. Kora reggel kiautózott Budafokra, megkereste a megadott címen a kedves kis meseházat, amit ügyfele, egy szőke lányzó nemrég vásárolt. Magára kapta a rituális köpenyét, és előadta a szokásos kis műsorát: fojtogató mennyiségű tömjénes füstölő, netről tanult kelta kántálás, sóból szórt pentagramma, meg ami kell, és a végén látványosan erőlködve bezárta a szellemet az új, rúnás rézkehelybe, amit két hete vett a bolhapiacon. Mosolyogva tűrte a nő könnyes szemű hálálkodását, majd a borravaló fájó hiányát is. Nem könnyű manapság okkultistának lenni.

Tamás persze szigorúan véve nem volt okkultista. Inkább afféle mentális placebónak tekintette magát, aki elhitette az ügyfelekkel, hogy minden nyomoruk természetfeletti okozója – egy ártó szellem, vagy egy rontás – varázsütésre megszűnt, és mostantól boldogan élhetnek. De hát ezt ugye nem lehetett marketingelni, úgyhogy megszületett Tadeus, az okkultista, akit maga Belenus, a gyógyítás istene ruházott fel segítő erővel, bla, bla, bla. Néha kapott egy-egy hálálkodó e-mailt, és voltak visszajáró ügyfelei is, úgyhogy nem érezte különösebben rosszul magát azért, amiért ilyen bődületes marhasággal keresi a kenyerét.

Még az is lehet, hogy a szőke kiscsaj is felkeresi majd egy-két jóslásért, vagy egy házszentelésért. Hiszen a saját szemével látta, hogy elűzte azt a rendkívül rosszindulatú szellemet, aki a beköltözése óta randalírozott: leverte az orchideát, szétszórta a macskaalmot, és belehugyozott a legdrágább cipőjébe.

Nem, jobban belegondolva, ő nem fogja többet keresni. Kénytelen lesz belátni, hogy szellemek nem léteznek, és a macskája egy seggfej.

Ettől függetlenül kifogástalannak ítélte a mai munkáját, és eltökélte, hogy kiélvezi a nap többi részét.

Amikor azonban tányérral a kezében belépett volna a szobába, visszahőkölt a küszöbnél.

– Bazmeg! – köhögte teli szájjal, és pislogni próbált, olyan jó huszonötször egymás után, hátha eloszlik a furcsa pára a szeméről.

A könyvespolca előtt ugyanis egy kora hatvanas, kopaszodó, pocakos pasas ácsorgott piros rövidnadrágban, fehér trikóban, és a könyveket vizslatta. Az alakja olyan halvány volt, mintha egy eső áztatta üvegen keresztül nézné, és az istennek nem akart eltűnni, akárhogy dörzsölte a szemét.

Tamás lenézett a gombakrémes melegszendvicsre, gépiesen visszasétált a konyhába, és tányérostul a kukába hajította. Ennyit arról, hogy jó napja lesz.

Amikor visszatért a szobába, az alak még mindig ott volt.

– Ezt te fúrtad fel ide, zsenikém? – bökött a fazon a polcra, amikor végre méltóztatott ránézni Tamásra. A hangja mintha egy távoli hangszóróból szólt volna, de azért érthető volt.

– Mi a szar...? – kérdezte Tamás, de őszintén, fogalma sem volt, hogy mit lát, vagy mit kellene mondania. – Mi folyik itt?

– Ezt inkább én kérdezhetném, taknyos – förmedt rá az öreg. – Minek rángattál el otthonról?

Tamás köpni-nyelni nem tudott.

– Már hogy én?

– Ja – vakarta meg az alak borostás állát. – Mondhatom, nagyon kényelmetlen az a talpas pohár. Rosszabb, mint simán halottnak lenni.